2012. október 7., vasárnap

Elégedetlen vagy? Na és...?

Múlt vasárnap este elcsíptem a tévében egy riportot Nick Vujicic-ről, egy szerb származású ausztrál fickóról, aki motivációs szónokként járja a világot. Esetében a "járja" csak szóvirág, mivel karok és lábak nélkül született. Amellett, hogy zseniális előadó, ez a fogyatékossága ijesztő hitelességet kölcsönöz neki. Miközben őt nézed és hallgatod, elég nehéz abban hinni, hogy a svájci frank árfolyama vagy a benzinár mennyire tönkreteszi az életünket. Mert itt ez a csodabogár, aki olyasmiket művel karok és lábak nélkül, ami egy fizikailag ép embernek is dicséretére válna. Az akaraterő diadala? Nem kicsit.

A riport kapcsán a műsor készítői megszavaztatták a nézőket arról, hogy ők elégedettek-e az életükkel. A végeredmény azt mutatta, hogy a szavazók 65%-a elégedetlen az életével. Ismerve a nagy magyar valóságot ez nem csoda, mondhatnánk. És persze igazunk lenne. De csak azért, mert imádom az ördög ügyvédje szerepét játszani, kicsit elgondolkodtam. Aztán nagyon gyorsan arra jutottam, hogy ennek bizony kétféle olvasata van: egy nyilvánvaló és egy kevésbé magától értetődő. Naná, hogy a kevésbé magától értetődőt tartom fontosabbnak, ez pedig megér néhány bekezdést.

Az eredmény nyilvánvaló értékelése az, hogy az elégedetlenség rossz, az elégedetlenség boldogtalanná tesz. Hiszen ha elégedetlen vagy, az megakadályoz abban, hogy élvezd, amit már elértél, így soha nem fog kiteljesedni az életed. Meg kell tanulnunk elégedetté válni, ez az alapvetés nagyon sok spirituális csapból folyik, általában vastag sugárban. És tényleg, nagyon sokan tekintik jelentős lelki fejlődésnek azt, hogy tudjanak elégedettek lenni, hogy elfogadják azt, ami van, hálásak legyenek azért, ami jutott, amit elértek. Egyetértek ezzel? Persze, hogy nem!

Az első bajom a két fogalom szembeállításával van. A múltkor az önzés/önzetlenség kapcsán már írtam arról, hogy sokkal egészségesebb, ha ezt a két fogalmat nem ellentétnek, hanem egy skála két végpontjának tekintjük, és arra próbálunk törekedni, hogy egyensúlyt találjunk a kettő között. Most is ez a véleményem. Az örök elégedetlenség nyilván nem egészséges. De a mindenbe beletörődés legalább annyira káros. És itt a lényeg.

Az embert az elégedetlensége hajtja előre. Teljesen normális, szükségszerű késztetés, hogy többre, jobbra vágyjunk. Aki ezt tagadni próbálja, az az egyik legalapvetőbb motivációnk szükségességét kérdőjelezi meg. Aki nem vágyik többre/jobbra, az gyakorlatilag feladta. Az intelligencia kérdése, hogy valaki milyen módon akar többet és jobbat. Mert ez lehet mennyiségi, de lehet minőségi kérdés is. Amikor jobb emberré, jobb társsá, jobb szülővé akarsz válni, az éppúgy az elégedetlenségből táplálkozik, mint amikor szebb házat, újabb kocsit vagy nagyobb rántott húst kívánsz. Szóval a leghatározottabban szeretném megvédeni az elégedetlenséget.

NEM AZ A KÉRDÉS, HOGY ELÉGEDETLEN VAGY-E. AZ A KÉRDÉS, HOGY AZ ELÉGEDETLENSÉG GYÖTÖR VAGY INKÁBB INSPIRÁL?


Az elégedetlenség a legjobb barátod, amíg képes vagy uralkodni rajta, amíg nem engeded, hogy átvegye az irányítást a lelked felett. Steve Jobs, az Apple társalapítójának szájából hangzott el egy 2005-ös stanfordi diplomaosztó ünnepségen az azóta számtalanszor idézett mondat: maradj bolond, maradj éhes! Nem ismertem személyesen a megboldogultat, így nem tudom megítélni, hogy képes volt-e megőrizni az uralmát az elégedetlensége felett. Talán nem. De akkor is nagyon jó érzékkel tapintott rá arra, hogy az elégedetlenség létszükségletünk. Annál, hogy elégedetlennek érzed magad, csak egy dolognak kéne jobban aggasztania: ha nem érzed magad annak. A víz lefelé folyik, az ember felfelé törekszik - mondták a buddhisták, és a maguk fura módján ezzel meg is fogalmazták az emberi lét lényegét. Muszáj, hogy előrébb, hogy feljebb jussunk. Ez a természet törvénye. Tiltakozhatsz ellene, mint ahogy a gravitáció ellen is. Pont annyira leszel vele sikeres.

De mi teszi a különbséget? Min múlik, hogy valakit inspirál vagy gyötör az elégedetlenség? A válasz sajnos kiábrándítóan egyszerű: a lelkierő. A belső erőd fogja meghatározni, hogy képes leszel-e megszelidíteni és munkára fogni az elégedetlenség tüzét vagy szépen lassan felemészt. Az elégedetlenség pont olyan, mint a félelem. Önmagában se nem rossz, se nem jó. A kérdés az, hogy képes vagy-e kontrollálni. Ha igen, a segítségedre lesz. Ha nem, tönkreteszi az életedet. Valójában az egyetlen rossz dolog a kontrollálásra, az irányításra való képtelenség. Amikor szenvedsz valamitől, attól szenvedsz, hogy nem vagy képes irányítani azt.

NA ÉS HONNAN VEGYEK LELKIERŐT?

Most kiábrándítok. Már maga a kérdés is megtévesztő. Nincs olyan, hogy "honnan". A lelkierő forrása TE vagy. Ez talán túl szimplán hangzik, de az élet egyik nagy titka, hogy sok esetben nincs titka. Ez is egy ilyen eset. Egyszerűen képes vagy arra, hogy sokkal-sokkal több lelkierőd legyen. A világon semmi ok nincs arra, hogy a nehézségek tönkretegyenek, leszámítva azt, ha hiszel benne, hogy tönkre tudnak tenni. És a szörnyű igazság az, hogy általában nem is a nehézségek gyötörnek igazán, hanem az, hogy legbelül tudod, érzed: nem igaz, hogy nem vagy képes szembenézni velük. És mindössze ennyi a lelkierő. Annyi, hogy odaállsz, visszanézel a nehézségekre és bármilyen hangosan is harsogják, hogy add meg magad, Te csak ennyit válaszolsz: nem itt, nem most, soha! (Aki megírja nekem, hogy ez a mondat melyik filmből való, annak ingyen elküldöm a következő klubos előadásunk hangfelvételét.) És lehet, hogy ez túlontúl idealistán hangzik, de attól még nagyon is igaz. Nincs titok. Csak Te vagy és a döntésed.

2012. szeptember 20., csütörtök

A valóság-biznisz

Mi a valóság-biznisz? Valamilyen információ, vélemény, meggyőződés valóságként történő értékesítése. Nem véletlenül használom az "értékesítés" kifejezést. Egyrészt, mert tényleg eladják Neked, másrészt mert így vagy úgy, de fizetsz is érte. Nem feltétlenül azonnal és nem feltétlenül pénzzel. Néha a nyugalmaddal, néha a biztonságérzeteddel, néha a céljaiddal, néha az egészségeddel. Attól függ, mit vettél meg valóságként. A marketing a valóság-biznisz esetében is elképesztően kifinomulttá vált az elmúlt évtizedekben, azt pedig ki merem jelenteni, hogy sehol máshol nem találsz ennyire rámenős és mindenre elszánt értékesítőket, mint itt.

VALÓSÁG AZ, AMIT ANNAK GONDOLSZ.

Ez egy régi filozófiai alapvetés, nem is nagyon érdemes vitába szállni vele. De azért nem árt időnként emlékezni rá. Amikor a valóságra gondolsz, olyan dolgokra gondolsz, amelyeket valóságnak, valóságosnak tartasz. És attól valóságosak, mert annak tartod őket. Abba most nem mennék bele, hogy az asztal csak azért van-e ott, mert azt gondolod, hogy ott van. Most nem ez a lényeg. Sokkal érdekesebb, hogy a "Milyen a világ?", "Milyen az élet?", "Milyenek az emberek" típusú kérdésekre adott válaszaid alapja nem a valóság, hanem a meggyőződésed, hogy ez a valóság. Ha ugyanezeket a kérdéseket más valakinek tennénk fel, jó eséllyel más válaszokat kapnánk, amelyek valóságosságáról ő pont annyira meg van győződve, mint Te a saját válaszaid valóságosságáról.

Ezzel nincs is semmi baj. Minden embernek saját valósága van, amit azzal tölt ki... Hát, amivel tudja. Gyerekkorban még leginkább a fantáziája segítségével, aztán később ezt a feladatot egyre inkább a tapasztalatai veszik át. Ebből következően minél több és minél keservesebb tapasztalata van valakinek, annál nyomorúságosabbnak látja a világot. Ezt jó, ha észben tartod, amikor találkozol valakivel. Amikor a világot nézitek, SOHA nem ugyanazt látjátok. Megdöbbennél, hogy emberek néha mennyire mást látnak ott, ahol Te az élet napos oldalát. Ezzel meg is érkeztünk a lényegi kérdéshez. Mert az rendben van, hogy az egyén szintjén az a valóság, amit annak gondol. De mi a helyzet két emberrel? Mi a helyzet egy csoporttal, egy céggel, egy várossal, egy országgal?

A VALÓSÁGOT EGYSZERŰEN AZ EGYETÉRTÉS ALKOTJA. VALAMI AZÉRT VALÓSÁGOS, MERT EGYETÉRTÜNK BENNE.

Amikor két ember találkozik, a közös valóságuk az lesz, amit mindketten valóságnak gondolnak, vagyis amiben egyetértenek. Ha egyetértenek abban, hogy az élet szép, akkor számukra az a valóság, hogy az élet szép. Ha egyetértenek abban, hogy a Béla egy bunkó, akkor számukra ez a valóság. Ez történhet úgy, hogy beszélgetés közben felfedezik: erről vagy arról mind a ketten ugyanazt gondolják. De történhet úgy is, hogy az egyik meggyőzi valamiről a másikat, magyarán eléri, hogy a másik egyetértsen vele. Itt kezdődik a valóság-biznisz.

Minden ember szereti, ha egyetértenek vele. Általában egyszerűen azért, mert olyasvalakivel, aki ugyanazt tekinti valóságosnak, mint mi, könnyebb kommunikálni. De aki igazán jó passzban van, annak ez nem létkérdés, ezért a lelkileg/mentálisan jó állapotban lévő emberek toleránsak. Ellenben minél rosszabb állapotba kerül valaki, annál nagyobb lesz benne a görcs, hogy megszerezze a környezete egyetértését. Bizonyos érzelmi szinteken ez a késztetés erőszakosan nyilvánul meg, bizonyos érzelmi szinteken pedig burkoltan. De annak, akit már eléggé megtaposott az élet, muszáj megszereznie mások egyetértését.

Ismersz olyan önjelölt agitátorokat, akik állandóan meg akarnak győzni valamiről? Akik egyszerűen képtelenek felfogni, hogy Te bizonyos dolgokat másképp látsz, mint ők? És olyanokat, akik kizárólag "miattad aggódva" bombáznak olyan kérdésekkel és észrevételekkel, amelyektől valahogy egyre csökken a meggyőződésed? Ők az önkéntes valóság-építők képviselői. A motivációjuk egészen változatos lehet. Az uralkodni vágyás, a "Neked se legyen jobb", a "féljünk együtt" - hogy csak néhányat említsek.

Aztán ott vannak a hivatásosok. Nekik az a szakmájuk, a munkájuk, hogy megszerezzék az egyetértésedet. A két fő mozgatórugó a pénz és a hatalom. Az alapelv rém egyszerű, minden értékesítő tisztában van vele. Ha el tudom érni, hogy egyetérts egy problémával, akkor akarni fogod a megoldást. Ha el tudom érni, hogy egyetérts azzal, mennyire veszélyes és fenyegető a probléma, akkor nagyon fogod akarni a megoldást. Persze az értékesítés sikeréhez kell az is, hogy az általam kínált megoldást akard, de az első lépés mindenképpen ez: egyet kell értened a probléma létezésével, súlyosságával, sürgősségével.

Nem mondom, hogy ez rossz. Ez egyszerűen egy eszköz. lehet használni jóra vagy rosszra, éppúgy, mint egy konyhakést. Csak arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy nagyon sokan próbálják nap mint nap a valóságodat alakítani. És hogy végül mi lesz Számodra a valóság, az egyszerűen attól függ, mivel értettél egyet. Hogy kivel értettél egyet. Rengeteg embernek az a legfőbb baja, hogy túl sokszor és túl sokáig értettek egyet olyanokkal, akikkel nem kellett volna.

Néhány tipp arra vonatkozólag, mire érdemes odafigyelni, mielőtt úgy döntesz, egyetértesz valakivel:

  1. Képes-e az illető tolerálni, hogy más a véleményed?

    Minél kevésbé képes erre és ez minél inkább kiterjed lényegtelen dolgokra is, annál biztosabb lehetsz abban, hogy az illető leszálló ágban van.

  2. Milyen arányban beszél jó és rossz dolgokról?

    A legkevésbé sem egészséges vagy kívánatos, hogy az ember mindenben csak a jót és a szépet lássa. Ha valaki így tesz, az általában nem képes szembenézni a valósággal. De az igenis kívánatos, hogy több jót lássunk az életben, mint rosszat. Ha valaki állandóan a nyomorral és a sanyarral bombáz, az valójában a halál felé tart és éppen útitársakat toboroz.

  3. Hogyan tálalja a rossz dolgokat?

    Legyünk bármennyire is pozitívak, időnként beszélnünk kell arról is, ami nem jó. Sokat elárul valakiről, hogyan tálalja a rossz híreket. Minél egészségesebb lelkű valaki, annál inkább törekszik a tárgyilagosságra, arra, hogy inkább tájékoztasson, mintsem hatást gyakoroljon Rád. Amikor valaki színez, drámázik, tocsog a rossz hírben, az nem az az ember, akivel nagyon érdemes egyetérteni.

  4. Beszél a megoldásról is?

    A pozitív ember tárgyilagosan közli a rossz hírt és igyekszik a megoldásra összpontosítani. Az, aki a saját megoldását akarja eladni Neked, ki fogja színezni a rossz hírt vagy felnagyítja a problémát. Aki pedig nagyon negatív, az nem is beszél megoldásról, csak a rossz hírről vagy a problémáról.

  5. Mennyire meggyőző az illető?

    A meggyőzőerő olyan képesség, ami könnyen csábít visszaélésre. Az igazán sikeres szélhámosok és politikusok olyan emberek, akik nagyon meggyőzőek tudnak lenni. Az emberek nem azért hisznek nekik vagy értenek egyet velük, mert igazuk van, hanem azért, mert annyira meggyőzőek. Ha olyan emberrel találkozol, aki nagyon meggyőző, jobb, ha óvatos vagy. Az esetek egy részében ez felesleges - de inkább legyél feleslegesen óvatos, mint egyetérts olyanokkal, akikkel pont nem kéne.

2012. szeptember 13., csütörtök

A csomag

"A Keresztapa" című könyv úgy kezdődik, hogy Vito Corleone, a Keresztapa lánya férjhez megy. Az esküvőhöz és a lagzihoz pedig kapcsolódik egy régi szicíliai hagyomány: ezen a napon a Keresztapa nem utasíthatja vissza azokat, akik segítséget kérnek tőle. Néhány vendég ezt ki is használja, és azzal keresik fel Don Corleonét a dolgozószobájában, hogy húzza ki őket a dzsemből. A Keresztapa természetesen segít mindegyiknek, a hálálkodásukat pedig ezzel intézi el: egyszer majd én is kérni fogok egy szívességet.

Kicsivel később Michael, a legkisebb fiú egy hasonlattal magyarázza apja viselkedését barátnőjének. Azt mondja, a Keresztapa olyan, mint azok a sarkkutatók, akik útközben kisebb élelmiszer csomagokat szórnak el, mert tudják, hogy visszafelé jövet szükségük lehet ezekre. Az öreg Corleone is így tesz. "Szívesség-csomagokat" szór el szerteszét, és ha úgy hozza az élet, behajtja a tartozást. Azok pedig, akik segítséget kérnek tőle, nagyon is tisztában vannak ezzel.

Mindez azért jutott eszembe, mert tegnap fel kellett hívnom egy régi ismerősömet, akivel legalább 8 éve nem is beszéltem. Előtte sem fonódott olyan nagyon össze az életünk. Valójában annyi történt, hogy még a régi cégemnél részt vett egy értékesítési tréningen, és utána találkoztunk pár alkalommal. Simán belefér a "felületes ismeretség" kategóriájába, amikor felhívtam, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emlékszik-e rám.

Nagyon is emlékezett. Azt mondta, azon a tréningen élete meghatározó tudását kapta meg, azóta is emlegeti és az új munkatársaknak is el szokta mesélni. Ezen mondjuk meglepődtem. Tény, hogy arra a bizonyos tréningre én is emlékszem a mai napig, mert ritka jó hangulatú happening kerekedett ki belőle. Kicsit magyarabbul, ennyit tréningen nagyon ritkán röhögünk.

De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy őrá ez a három nap ekkora hatást gyakorol. Ennek kapcsán kezdtem el azon mélázni, hogy hány, ehhez hasonló eset lehet az ember életében (bárkiében). És hány olyan lehet, amikor szintén mély benyomást sikerült gyakorolnunk valakire, csak éppen negatív előjellel. Az életünket és a mindennapjainkat sokféleképpen szemügyre vehetjük, az egyik (és messze nem a leghaszontalanabb) ez. Az előző napod például hogy néz ki ebből a szempontból? Hagytál hátra csomagot? Mennyit és mekkorát? Olyan csomagot hagytál hátra, ami egyszer még kihúzhat a bajból vagy épp ellenkezőleg - romlott hús volt benne, és egyszer, amikor majd kénytelen leszel megenni, komoly fosifarsang lesz a következménye?

Persze nem arra bíztatlak, hogy változz ámokfutó Terézanyuvá, akinek a jótékonyság tölti ki az életét, és a veséjét is odaadná első szóra. Inkább a múlt héten elkezdett gondolatot szeretném tovább vinni és elmosni az önzés meg az önzetlenség közötti, mesterségesen felállított ellentétet. Nem az a kérdés, hogy önző/önzetlen legyél-e, hanem az, hogy okosan csinálod-e. Aki okosan önző, az önzetlen is, mert tudja, hogy ezzel saját magának is jót tesz. Aki okosan önzetlen, az ügyel arra, hogy a saját érdekei is érvényesüljenek, mert önmagunk teljes kiszipolyozása ugyan értékes helyezéseket hozhat a www.mártír.hu dicsőségtábláján, de ennél sokkal többre nem jó. Buddha már 2500 éve megmondta, hogy a lényeg az egyensúly.

ÉS HOGY JÖN MINDEZ A MOTIVÁCIÓHOZ?

Nagyon is. A motiváció célja az erő, akár fizikai, akár lelki. Ha nem vagy elég erős, jobb esetben a kispadról fogod végignézni az egész meccset, rosszabb esetben (és ennek egyre nagyobb az esélye) az élet bedarál. A jóléti társadalomnak az volt a küldetése, hogy gondoskodjon azokról, akik nem tudnak gondoskodni önmagukról. Ez a mostani, évek óta húzódó válság, ami úgy tér vissza újra és újra, mint Satyek néni köszvénye, azt vetíti előre, hogy ez a küldetés egyre inkább mission impossible. Ne legyen igazam, de sanszos, hogy a megszokottnál sokkal farkasosabb világ jön. Akár így lesz, akár nem, az erő mindig jól jön.

Viszont van itt valami, amit önmagunk motiválása kapcsán jó szem előtt tartani. Lehet valaki kemény, mint a menetvágó, amíg egyedül van, addig a valós ereje a nullához közelít. Egyedül semmire sem mész. Érezheted magad szuperhősnek és vicsoroghatsz az életre, mint kamikaze pocok a kombájnra - az esélyeid is hasonlóak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a személyes erő semmit nem számít. De igen, számít. Pontosan annyit, amennyire meg tudod nyerni vele mások támogatását. Az erő nem azért áldás, mert így nincs szükséged senkire. Az erő azért áldás, mert az erő révén tudod másokban azt az érzetet kelteni, hogy nekik nagyobb szükségük van Rád, mint Neked rájuk.

Ultramodern világunk gőzerővel promotálja azt az illúziót, hogy nincs szükséged senkire. Ha csak egy átlagos napodat végiggondolod, azonnal rájössz, milyen kétségbeejtően ki vagy szolgáltatva a környezetednek. Ettől sem a biztonsági zár, sem a vírusirtó, sem a vezeték nélküli robotkutya nem véd meg. Egy dolog véd meg: a környezet arra való hajlandósága, hogy támogasson Téged. Ezért pedig sokat tehetsz. Persze ellene is. Attól függ, milyen csomagokat hagysz magad mögött.

2012. szeptember 10., hétfő

A küzdeni akarás diadala

Kevés függőségeim egyikét Forma-1-nek hívják. Rendszeresen böngészem a szaksajtót, így bukkantam rá egy, a témához csak távolról kapcsolódó cikkre: Alex Zanardi, az egykori Forma-1 versenyző és többszörös Cart-bajnok aranyérmet szerzett a londoni paraolimpián, a kerekesszékesek időfutamán. A 45 éves ex-autóversenyzőnek régi álma teljesedett be ezzel a győzelemmel. Én pedig arra gondoltam, ha valami, hát ez megérdemli, hogy írjak róla.

Kezdjük a kegyetlen előzménnyel! Zanardinak egy 2001-es németországi autóversenyen változott meg örökre az élete. A huszonkettedik(!) helyről rajtolva a verseny leintése előtt 13 körrel már az élen állt, amikor egy másik versenyző 320 km-es sebességgel telibe kapta az autóját. Az iszonyatos ütéstől Zanardi versenygépe gyakorlatilag kettétört, neki pedig térdben leszakadt mindkét lába. Az elképzelhetetlen sokkot tetézte, hogy elveszítette vérének 80%-át is, a kórházba szállítás közben hétszer kellett újraéleszteni. Az orvosok csak matematikai esélyt láttak arra, hogy egyáltalán túléli a balesetet. De nem számoltak valamivel. Alex hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető élni akarásával.

Nemhogy túlélte, de felépült, sőt! Később újra versenyautóba ült, és az eredmények, amelyeket elért, bárkinek becsületére váltak volna. Az autóversenyzés mellett kezdett el kerekesszékkel edzeni, több versenyt meg is nyert, és eközben tűzte ki maga elé célul az olimpiai aranyat. Álma aztán a múlt héten valóra is vált. Amellett, hogy minden elismerésem az övé, természetesen elkezdett foglalkoztatni a gondolat: vajon honnan van egy emberben ennyi életerő? Hogyan van az, hogy ő képes túltenni magát egy ekkora traumán, miközben mi, átlagemberek százszor kisebb problémáktól is szenvedünk? Mit tud ez az olasz csóka, mit lehetne tanulni tőle?

Tréningeken, előadásokon sokszor szóba hozom: nem születik mindenki ugyanannyi lóerővel. Vannak, akik velük születetten tízszer, százszor annyi életerőt birtokolnak, mint mások. Ezzel jó tisztában lenni, a pozitivisták által gyakran hangoztatott vezérelvvel szemben az igazság az, hogy nem mindenki képes kivételes teljesítményre. De ez nem baj, nem is mindenki vágyik ilyesmire. Annyi életereje viszont mindenkinek van, hogy egy magas minőségű életpályát fusson be és megvalósítsa a saját céljait, bármik is legyenek azok.

De akkor miért ez a rengeteg kínlódás, szenvedés, ez a sok mogorva, megkeseredett ember? Mi hiányzik belőlük, ami Alex Zanardiban megvan? Azzal nyilván nem mondok újat, ha azt állítom, az életkedv. Nagyon sok embernek egyszerűen nincs eléggé kedve élni. Amit persze elintézhetnénk azzal, hogy naná, mert elvették tőlük. Ebben van is igazság, csak az a baj, hogy ez nem segít rajtuk. Oké, az élet igazságtalan, kegyetlen, ember embernek farkasa. Jó lenne, ha nem így lenne. De ha így van, akkor így kell megoldanunk az életünket. És ha elveszítjük az életkedvünket, akkor azzal csak a saját esélyeinket rontjuk.

A KÖRÜLMÉNYEKTŐL VALÓ SZENVEDÉS FORDÍTOTTAN ARÁNYOS AZ ÉLNI AKARÁSSAL. MINÉL KEVÉSBÉ AKAR VALAKI ÉLNI, ANNÁL JOBBAN FOG SZENVEDNI A PROBLÉMÁITÓL. MINÉL JOBBAN SZENVED VALAKI A PROBLÉMÁITÓL, ANNÁL KEVÉSBÉ AKAR ÉLNI.

Ez egy nagyon durva, kegyetlen, kíméletlen tény. De attól még igaz. Az életkedv az élni akarás indikátora. Amikor valakiből hiányzik az életkedv, az élni akarás hiányzik belőle. És ha szembenézünk az előbb megfogalmazott alapigazsággal, akkor könnyen beláthatjuk: minél kevésbé akar valaki élni, annál nyomasztóbbnak találja a problémákat, akadályokat, amelyekbe beleütközik. Ez egy technikai tény. Ahogy édesanyám, az általam ismert legnagyobb kortárs vulgár-filozófus annyira lényegre törően megfogalmazta: nem akarásnak nyögés a vége. És tényleg.

De mielőtt még bárki is azt hinné, hogy öngyilkos hajlamokkal vádolom, tisztázzuk, mit értek az alatt, hogy élni akarás! Ennek a fogalomnak kétfajta megközelítése létezik: az általános és a specifikus. Általánosságban az élni akarás azt jelenti, hogy valaki mennyire ragaszkodik az élethez úgy általában. Az öngyilkosságra való hajlam, az önpusztítás akkor jelenik meg, amikor valakiből már ez is kiveszett. De az emberek többségének nem ez a problémája.

Őket sokkal inkább az hátráltatja, hogy AZT az életet nem akarják élni, amit élnek. A lelkük mélyén (vagy nem is annyira a mélyén) érzik, tudják: ez nem az ő pályájuk. Ez kényszerpálya. A kényszerpálya pedig a nevében hordozza a lényegét. Azért hívják kényszerpályának, mert nem akarod. Ha akarnád, nem lenne kényszerpálya. Kényszerpályára könnyű kerülni, de általában nehéz letérni róla. Pont azért, mert kényszerpálya és az ember úgy érzi, hogy nincs választása. És éppen ezért annyira tanulságos Zanardi története.

Mert nézzük csak meg, a hétköznapi életben mit szoktunk kényszerpályának tekinteni! El kell tartani a családot. Itt nincsenek lehetőségek. Ez a szakmám, nem értek máshoz. Nem szeretnék fennhéjázni, és bizonygatni, hogy ezek egyike sem igazi kényszerpálya. Csak arra hívnám fel csendben a figyelmet, hogy egy hivatásos sportoló számára elveszíteni mindkét lábát - az mekkora kényszerpálya? Anélkül, hogy bárkinek az elkeseredését megkérdőjelezném - egy ilyen helyzet mennyire indokolná az elkeseredést?

A TANULSÁG

A történetnek szerintem több tanulsága is van. Az egyik az a közhely, hogy az életben a legfőbb örömforrás nem az, hogy mi vagy, nem is az, hogy mid van, hanem az, hogy mit csinálsz. Nem állítom, hogy a rossz körülmények nem tudják időnként elvenni az ember kedvét, de az biztos, hogy ha rosszabb körülmények között csinálhatod azt, amit szeretsz, az több esélyt jelent a boldogságra, mint ha pazar körülmények között ugyan, de olyasmivel kell foglalkoznod, amit tiszta szívből utálsz. Az életkedv, az életerő kulcsa a tevékenység. Minden, kiemelkedően eredményes ember azért kiemelkedően eredményes, mert a tevékenységért rajong, nem annak eredményéért.

A másik fontos tanulság az újradefiniálás. A balesetet megelőzően Zanardi nyilván autóversenyzőként definiálta magát. A balesetét követően kesereghetett, átkozódhatott, siránkozhatott volna, attól még a tény tény marad: soha többet nem lesz belőle igazi, nagybetűs autóversenyző. Ő azonban a kesergés helyett az újradefiniálást választotta. Azt mondta: oké, akkor nem autóversenyző vagyok, hanem versenyző. És ha nem tudok autóval versenyezni, akkor keresek valami mást, amivel tudok.

A kényszerpályára nagyon sokszor az újradefiniálás a megoldás. Az újradefiniálás persze szinte mindig kompromisszum. Kerekesszéket taszigálni nyilván nem ugyanaz, mint egy 800 lóerős autóval száguldani. Reklámszöveget és PR cikket írni nem ugyanaz, mint a regényírás. Kínai robogókat árulni nem ugyanaz, mint egy Harley szalonban dolgozni. De valamennyi kompromisszumot mindenkinek kell kötnie, azoknak is, akikről azt gondolnád, hogy nekik aztán nem.

Olyan nincs, hogy valaki egyáltalán nincs kényszerpályán. Olyan sincs, hogy valaki 100%-ban kényszerpályán van. Az élet egy része kényszer, egy része szabadság. Ha csak az tölti ki a gondolataidat, hogy minden kényszertől megszabadulj, akkor szenvedni fogsz. Ha inkább a szabadságra összpontosítasz, és arra, hogyan tudnád jobban kihasználni, jobban élni vele, hogyan tudnád egy kicsit megnövelni, akkor boldog leszel. Nem állítom, hogy a nap 24 órájában és a hét minden napján, de boldog leszel. És ha időnként nagyon elkeserednél, jusson eszedbe Alex Zanardi története. Nem tudom, hogy mondta-e, de mondhatta volna: a négy kerék az négy kerék. A többi részletkérdés.

2012. szeptember 6., csütörtök

A magyar álom

Az Origón olvastam nemrég egy cikket egy, Amerikában a napokban megjelent könyv bemutatójáról. A könyvet két Pulitzer-díjas újságíró, Donald Barlett és James Steele jegyzi, témája pedig a klasszikus középosztály fenyegetettsége. Könyvüknek a mérsékelten hatásvadász, "Az amerikai álom elárulása" címet adták, amivel arra utalnak, hogy az említett probléma nem olyasmi, ami csak úgy történik, a középosztályt tudatosan és előre megfontolt szándékkal cserbenhagyták. Mindenkinek a maga baja fáj a legjobban alapon erről azonnal az jutott eszembe: vajon mi van a magyar álommal?

Mert biztosan van. Vagy legalábbis volt. 1989-ben tuti. Hogy pontosan miből állt akkor ez az álom, azt nem tudnám megfogalmazni, legfeljebb nagyon töredékesen. Mivel a szocializmusban pár dologtól el voltunk tiltva és sokkal több dologhoz nem juthattunk hozzá, valószínűleg az álom jelentős részét ezeknek az elérése, birtoklása tette ki. Mi is akarunk nyugati autót, mi is akarunk elképesztő árubőséggel lehengerlő bevásárlóközpontokat, mi is akarunk rengeteg tévé csatornát. Mi is jól akarunk élni. Szabadság, egyenlőség, mikrót mindenkinek! Tudtuk, hogy ha nálunk is lesz McDonald's meg Szerencsekerék, akkor boldogabbak leszünk. Lett. Sok minden más is. Aztán persze rájöttünk, hogy a hűtőláda és a tányéros tévé ugyan fontos alkotóelemei a Kánaánnak, de a megváltáshoz azért több kell.

Miről szólhatott a magyar álom valójában? Mert nyilván nem volt ennyire felületes, még ha könnyű is annak beállítani. Azt gondolom, a magyar álom a legtöbb ember számára két fogalomban volt összegezhető: a szabadság és a biztonság érzésében. Így, együtt. Mert a biztonság érzése megvolt korábban is, de igazi szabadság hiányában nehéz volt maradéktalanul kiélvezni. És abban is biztos vagyok, hogy a többség számára a szabadság biztonság nélkül nem igazán csábító. Kinek kell úgy a szabadság, hogy közben folyamatosan a létét fenyegetik? A nyugati minta pont azért volt csábító, mert azt láttuk, nekik mindkettőben részük van. Biztonságban voltak, mert elég jól éltek és sok mindent szabadon megtehettek, mert elég jól éltek.

Mi lehet most a magyar álommal? Könnyű lenne vitriolizálni, hogy rémálommá változott. Ahhoz sem kéne sok bíztatás, hogy elkezdjünk listát készíteni azokról, akik elárulták. Egyik reakció jogosságát sem áll szándékomban megkérdőjelezni. Csupán annyival szeretném kommentálni őket, hogy a megoldáshoz egyik sem visz közelebb. A cinizmus talán segít elviselni az elviselhetetlent, de ha a kisfiamra gondolok, az jut eszembe, hogy ennél már csak az ő jövője miatt is több kell, hogy teljen tőlem. Az pedig, hogy a vélt vagy valós felelősök számára képzeletben 400 méteres vegyesváltót szervezünk egy sósavval töltött úszómedencében, talán segít kiengedni a gőzt... És akkor mi van?

Amin az Origó említett cikke olvasása után leginkább elgondolkodtam, az a két rivális amerikai elnökjelölt fő stratégiájának megfogalmazása volt. Obama, a demokraták jelöltje egyértelműen az állam nagyobb szerepvállalásában, a beavatkozásban és az átgondoltabb szabályozásban látja a megoldást, míg ellenfele, a republikánus Mitt Romney alig megdöbbentő módon épp azt tűzte a zászlóra, hogy csökkenteni kell az állam befolyását és nagyobb teret engedni a gazdaság önszabályozó folyamatainak, illetve öngondoskodásra kell nevelni az embereket.

Kinél van az igazság? Nyilván mindkettőjüknél. Igaza van Obamának abban, hogy az államnak nagyobb felelősséget kell vállalnia és igaza van Romneynek is abban, hogy öngondoskodásra kell nevelni az embereket, illetve engedni kell, hogy a gazdaság szabályozza önmagát. Szavazni nyilván mindenki arra fog, akinek az álláspontja közelebb áll a saját élethelyzetéhez. Aki inkább szorul segítségre, támogatásra, annak Obamától lábad könnybe a szeme, akinek pedig több a veszítenivalója, az Romney-nak fog tapsolni. Én viszont nem a különbséget, hanem a közös nevezőt szeretném kiemelni, ami elsőre nem feltétlenül annyira nyilvánvaló.

Mielőtt még rátérnék a lényegre, szögezzünk le valamit! A "gazdaság önszabályozása" egy erősen megtévesztő kifejezés. Könnyű úgy érteni, mintha a gazdaságnak az időjáráshoz hasonlóan tőlünk függetlenül működő törvényei lennének, amelyeket kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Ez nem igaz. Az "önszabályozó" csak annyit jelent, hogy nem az állam szabályozza. De nem jelenti azt, hogy senki más sem.

MIND AZ ÁLLAM BEAVATKOZÁSÁT, MIND PEDIG A GAZDASÁG ÖNSZABÁLYOZÁSÁT EMBEREK VALÓSÍTJÁK MEG.

Ez egy fontos pont. Önmagában egyik megoldás sem jó vagy rossz. A kérdés, hogy az emberek, akik megvalósítják, milyenek. Ha az államot irányítók többségükben hülyék, akkor az állami beavatkozás többet árt, mint használ. De ha a gazdaságra hatással lévők hülyék, akkor a gazdaság "önszabályozása" fog minket a falnak vezetni. Tehát a kérdés, hogy inkább melyik jelenti a megoldást, alapvetően értelmetlen. Ahol a hülyeség uralkodik, ott teljesen mindegy.

Mit értek hülyeség alatt? Legegyszerűbben beszűkültséget. Térben és időben. Az a politikus, akinek a népszerűség fontosabb, mint a valós eredmények, nyilván hülye. Az a befektető, aki a személyes vagyona növeléséért képes csődbe kergetni egy egész országot, szintén hülye. A multi, ahol a profit szentesíti az eszközt, a korrupt hivatalnok, aki elárulja a szűkebb vagy tágabb környezetét, az "újságíró", akinek a bibliájában Isten helyett a "szenzáció" szó szerepel - ezek mind-mind példák a hülyeségre. Az ilyenek azt az ágat fűrészelik lelkesen, amin ők maguk is ülnek. Sajnos nem egyedül.

És hogyan kell nem hülyének lenni? Ha a hülyeség a beszűkültség, akkor az ésszerűség a széles látókör. Minél messzebbre vagy képes előretekinteni és minél több érintett fél érdekeit tudod szem előtt tartani, annál ésszerűbb vagy. Régi dilemma az önzés kontra önzetlenség kérdése. Önző legyek vagy önzetlen? Gyerekkoromban arra tanítottak, hogy legyek önzetlen, felnőttként viszont azt látom, hogy az önzőké lesz minden. A problémát az okozza, hogy a kérdés rosszul van feltéve. Az önzés és az önzetlenség nem egymással szembenálló fogalmak. Az önzetlenség az önzés kiterjesztése. Az önzetlenség nem azt jelenti, hogy nem gondolsz magadra. Azt jelenti, hogy gondolsz másokra is. Valójában nem is lenne szükség mind a két szóra. Az önzésnek fokozatai vannak. Az önzést úgy lehet elképzelni, mint egy esernyőt, ami védi az alatta állók érdekeit. Minél nagyobb az esernyő, annál inkább nevezhetjük ezt önzetlenségnek is. De! Akármekkora az esernyő, akik nem férnek be alá, azok számára ez továbbra is önzés marad. És a legtöbb esetben az a normális, hogy akárhányan férnek is be az esernyő alá, Te is közéjük tartozol.

Mire megy ezzel az átlagember? Hiszen a legtöbb bajt olyanok okozzák, akik így vagy úgy, de hatalmi pozícióban vannak. Hiába gondolkodik és cselekszik ő ésszerűen, ha továbbra is ki van szolgáltatva a hülyéknek! Mit számít ő egymagában? Ebben nyilván van igazság. Két dologról azonban ne feledkezzünk meg. A hülyék hatalmának éppen az jelenti a kulcsát, hogy az átlagember egyedül érzi magát. Ahogy rájön arra, hogy nincs is egyedül, ahogy elkezd átlagember társaival közösséget alkotni, máris kevésbé van kiszolgáltatva. És ezen a ponton visszautalnék a korábban emlegetett biztonságérzetre. Az anyagi biztonság természetesen nagyon sokat számít. De legalább ennyit számít a tudat, hogy nem vagy egyedül. Hogy tudod: vannak, akikre számíthatsz, és ők is tudják, hogy számíthatnak Rád. Ráadásul a közösség mindig erősebb, mint az egyén, az erősebb pedig mindig szabadabb. Szóval, minél többen járunk nagyobb esernyővel, annál közelebb kerülünk a magyar álomhoz.

2012. szeptember 3., hétfő

A hazugság káros az egészségre

Még alig száradtak meg a pixelek az előző bejegyzésemen, amikor rábukkantam egy, szorosan a témához kapcsolódó cikkre. Egészen pontosan a Pörögj fel Blogon olvastam az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) által közzétett tanulmányról, ami többek között azt taglalja, hogy aki nem hazudik, az nemcsak boldogabb, de egészségesebb is. Ráadásul az őszinteség a testi fájdalmat is csökkenti. Utóbbi infó hallatán gondolom, nyugdíjas kényszervallatók is hevesen bólogatnának, de a világot alapjaiban megrázó konklúzió első fele is megér egy kis szarkazmust. Köztudott, hogy a brit tudósok szokták a leghülyébb felfedezéseket publikálni, de úgy érzem, ez most erősen szorongatja a pozíciójukat. Érdekes lenne tudni, vajon mennyi időt és energiát tapsoltak el annak az alapvetésnek a feltárásához, amit öreganyám boldogan megosztott volna velük teljesen díjmentesen is.

Félreértés ne essék, távol álljon tőlem, hogy úgy általában ekézzem a tudósvilágot. Többségüket nagyon nagyra tartom, elképesztő mértékben járulnak hozzá a technikai fejlődéshez, és meggyőződésem, hogy a közeli jövőben egyre nagyobb szükség lesz a munkájukra. Talán épp ezért annyira megrökönyödést keltő, amikor tudományos kutatás eredményeként képesek ilyesmit tálalni. Talán azt példázza, hogy - bár a zavartalan munkához nyilván szükséges a laboratóriumi környezet - mennyire vissza is tud ütni, ha elszakadunk a való világtól.

De ha már szóba hoztam, nézzük meg, miért stresszel a hazugság! A válasz nyilvánvaló: a hazugság alapja mindig a félelem. Legyen látszólag bármilyen okunk is a hazugságra, amögött valahol mindig ott lapul a félelem. Ha valaki nem fél, akkor nem hazudik. Ha nem hazudik, akkor nem is fél. Aki nem fél, az nem stresszel annyira, aki nem fél, az boldogabb. Bonyolult? Nem annyira, igaz?

HA SOSEM FÉLNÉNK, SOSEM HAZUDNÁNK

Van, amikor a félelem nyilvánvaló motivációként van jelen. A gyerek fél, hogy megbüntetik, a felnőtt fél, hogy kirúgják, apa fél, hogy anya a vadonás új műkörmeivel kiszedi a szemeit, anya fél, hogy apának túl messzire gurul a gyógyszere. Ilyenkor a hazugság szimpla önvédelem. Aztán ott a kegyes hazugság. Amikor azért hazudunk, hogy kíméljük, védjük a másikat. Nem mondjuk meg a mamának, hogy ezzel a húslevessel nagyon mellévert a cimbalomnak, nem mondjuk meg Tibikének, hogy amire a szájsebész készül, az sokkal messzebb van a kacagófesztiváltól, mint képzeli. Ezekben az esetekben már közel sem nyilvánvaló, de itt is a félelem az alapmotiváció. Csak most nem a saját bőrünket féltjük, hanem a mamát vagy Tibikét. Az indítékunk természetesen jóval nemesebb - de a hazugságot ugyanúgy a félelem szüli ilyenkor is.

Na és mi van a csalókkal, a szélhámosokkal? Akik hideg fejjel vernek át másokat, kizárólag a nyerészkedéstől hajtva? Ez már tényleg nem annyira magától értetődő. De a helyzet az, hogy őket pláne a félelem vezérli. Félnek attól, hogy ha dolgozniuk kellene, nem tudnának megélni. Félnek attól, hogy ha dolgozniuk kellene, az csak átlagéletre lenne elég, ők pedig többre vágynak. Félnek attól, hogy ha nem hazudnának, akkor szürke és unalmas lenne az életük. Szóval ők is félnek, hidd el, még ha ez nem is látszik rajtuk.

És mi a helyzet a pszichopatákkal, a szociopatákkal, meg az összes többi patával? Az ilyen emberekre általában az jellemző, hogy nem éreznek bűntudatot. De ettől még félnek. Mindenki, aki megpróbálja átverni, tönkretenni vagy elpusztítani a környezetét, valahol legbelül retteg. Ez igaz volt Hitlerre, igaz volt Sztálinra és igaz az összes hibbant gonosztevőre. Aki gyáva, az nem bízik az emberekben. Aki nem bízik az emberekben, az gyáva. Legalább annyira, hogy a bizalmat túl veszélyesnek tartsa. Ez persze nem azt üzeni, hogy mindig meg kéne mindenkiben bíznunk. De a paták közös nevezője, hogy gyakorlatilag senkiben sem bíznak, és nem azért, mert annyira bátrak.

FÉLEK IGAZAT MONDANI - MOST MÁR FÉLEK HAZUDNI IS?

Az APA által publikált tanulmány eredményében nem is az a legszomorúbb, hogy gyakorlatilag nukleáris laboratóriumban sikerült feltalálniuk a tökfőzeléket. Sokkal problémásabbnak találom a kérdésnek azt a fajta megközelítését, ami olyannyira és egyre inkább jellemzi modern civilizációnkat. Ne hazudj, mert árt az egészségednek! Ne hazudj, mert árt a személyes boldogságodnak! Ez egyfelől paradox helyzetet teremt (most akkor mitől féljek jobban: attól, hogy leszedik a hajamat, amiért igazat mondtam, vagy attól, hogy gyomorpistulásom lesz a hazugságtól?). Az igazi gond az, hogy ez is az egyénről szól, mint egyre több minden. Lassan már minden...

Az élet csoportos tevékenység, aminek része kell, hogy legyen a nagyobb érdekek szem előtt tartása is. A boltból nemcsak azért nem lopok, mert félek a lebukástól. Még csak nem is azért nem, mert nem akarok a pokol tüzén megrohadni. És nem is azért, mert félek, hogy elvisz a rézfaszú bagoly. Egyszerűen azért nem lopok, mert az nem lenne helyes, mert azzal ártanék másoknak. Azt sem teszem hozzá, hogy így tiszta lesz a lelkiismeretem, vagy ha én nem lopok másoktól, akkor várhatom el, hogy mások se lopjanak tőlem. Egyszerűen csak nem teszem, mert nem helyes. És az emberek többsége ugyanígy van ezzel.

Idealista vagyok, de nem teljesen hülye. Tudom, hogy az ember önző lény, és ezzel a világon semmi baj nincs. Az önzés elengedhetetlen az önfenntartáshoz, még az úgynevezett nemes cselekedeteink jó részét is az önzés motiválja. A problémát az egyensúly felborulása okozza. Amikor egyre inkább az önzés határoz meg, és egyre kevésbé vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy a mások érdeke is fontos. Nem lehetek csak és kizárólag egyén, még ha ez a modern világ megpróbálja elhitetni velünk, akkor sem. A boldogság jórészt éppen azon az egyensúlyon múlik, amikor valaki képes egyén is, meg egy (vagy több) nagyobb egész része is lenni. Csak egyénnek lenni talán menő - de szánalmas és nyomorúságos.

Te mit gondolsz?

2012. augusztus 15., szerda

Félelem a félelemtől

Régi sláger, a köztudatban úgy él, hogy Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok ikonikus elnöke énekelte először elhíresült beiktatási beszédjében. Pedig nem. A gondolatot ("Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem") több filozófus is megfogalmazta majdnem szó szerint ugyanígy, némelyikük évszázadokkal korábban. Roosevelt megválasztásakor mondjuk bőven volt aktualitása is. Tombolt a gazdasági válság, a körülmények nagyon messze jártak attól, amilyeneket egy alapvetően nem mazochista beállítottságú államfő kívánna magának, és minden sportszakíró egyetértett abban, hogy innen szép nyerni. Roosevelt aztán véghez is vitt egy kisebbfajta csodát, amiért sokan a mai napig dicsőítik, sokan vitatják a valós értékét, de most nem erről akarok írni. Ez kicsit nagyképű volt, nem is tudnék.

Félelem a félelemtől. Mit jelent ez? Ha beleolvasunk FDR beszédjébe, ő arra akart ezzel utalni, hogy az igazi veszélyt az jelenti, ha nem nézünk szembe valamivel, mert magát a félelmet próbáljuk elkerülni. És igaza volt. A félelem a legfőbb oka annak, hogy nem azt tesszük, ami helyes volna. A félelem a legfőbb oka annak, hogy nem cselekszünk, amikor itt lenne a cselekvés ideje. A félelem a legfőbb oka annak, hogy nem állunk ki azért, amiért ki kellene állnunk. A félelem miatt nem beszélünk arról, amiről nagyon is kéne, hogy beszéljünk. A félelem a lélek rákja - mindenkiben megtalálható, de nem mindenkiben tud kifejlődni. Ha viszont egyszer növekedésnek indul, döbbenetes sebességgel képes felemészteni mindent, ami jó és nemes volt az emberben.

Mitől van a félelemnek ekkora hatalma? Hogyan képes felnőtt, szabad akarattal rendelkező embereket megbénítani, hazugságra, csalásra, sunnyogásra kényszeríteni? A teljes válasz messze túlmutat egy cikk terjedelmén, amiről most szeretnék írni, az a félelem két típusa. Azt gondolom, ez az információ nagyon értékes. A félelem ugyanis önmagában nem feltétlenül rossz. A félelem szülhet nagyon is racionális döntéseket, sok ésszerű dolgot teszünk, amelyeket így vagy úgy, de a félelem motivál. Ha ügyesek és okosak vagyunk, a félelem lehet jó barátunk. De ha nem ismerjük vagy nem megfelelően bánunk vele, könnyen bozóttűzzé változik.

A félelemnek két fajtája van: a valós félelem és a szintetizált félelem. A "szintetizált" itt azt jelenti, hogy "mesterségesen létrehozott". A megkülönböztetés némileg önkényes, a határ pedig szinte sosem éles. A valós félelem valamilyen mértékig szintetizált, a szintetizált félelemnek pedig szinte mindig van valóság alapja. Azt, hogy az adott félelmet inkább tekintjük valóságosnak vagy inkább szintetizáltnak, az arányok döntik el. Ehhez azonban meg kell értenünk, mi a különbség a kettő között.

Valós félelemnek azt nevezzük, amikor ténylegesen szembe kell néznünk valamilyen veszélyforrással. Póniló méretű kóbor kutya vicsorog ránk, rosszarcú ember belénk köt, kigyullad a ház, hiába nyomjuk a féket, nem lassul az autó. Szintetizált félelemről akkor beszélünk, amikor a veszélyforrás jobbára megfoghatatlan. Félelem a jövőtől, félelem a betegségektől, félelem az idegenektől, félelem a kirúgástól.

Ez fontos különbség. Amióta a sors kiverte a lámpát a kezemből, és már semmi jelentősége annak, hogy este felkapcsolom-e a villanyt vagy sem, sokszor megkérdezik tőlem, hogyan lehet ezt feldolgozni, hogyan lehet ezzel együtt élni. Mindig ugyanazt felelem. Tény, hogy vaknak lenni nem brazil karnevál. De átélni sem annyira borzalmas, mint amilyennek az emberek elképzelik. Ennek pedig egyszerű oka van, és ez kulcsfontosságú a félelemmel kapcsolatban is:

AMIVEL KONKRÉTAN SZEMBE LEHET NÉZNI, AZZAL SZEMBE IS TUDSZ NÉZNI. AKKOR ÉRZED MAGAD KÉPTELENNEK A SZEMBENÉZÉSRE, HA NEM LÁTOD, MIVEL KELL SZEMBENÉZNED.

Primitíven logikus, nem? Amivel nem lehet szembenézni, azzal nem tudsz szembenézni. A "nem tudsz szembenézni" pedig egy hosszabb kifejezés a félelemre. Ez a szintetizált félelem lényege. Azt gondolod, van ott valami, ami veszélyes, de nem tudod pontosan, hogy mi. A veszélyesnek tűnő ismeretlen. Ettől félünk igazán. Azt hisszük, azért, mert veszélyes. Valójában azért, mert ismeretlen. Most önmagamat ismétlem, de muszáj még egyszer leírnom. Ha nem látod, mivel kell szembenézned, akkor azzal nem is tudsz szembenézni. A "nem tudok szembenézni" állapotát pedig félelemként érzékeljük.

Innen ered a „szintetizált félelem” elnevezés. Minél hosszabb ideig nem talál az elméd semmi konkrétat, amivel szembe tudna nézni, annál tovább fokozza a félelem érzését. Ez egy önmagát tápláló folyamat. Egyben ördögi kör, hiszen minél tovább tart, annál nehezebb megtörni, de azért nehezebb megtörni, mert tovább tart.

Ez azért végtelenül fontos, mert magában hordozza a megoldást. Mihelyt találsz valamit, amivel ténylegesen szembe tudsz nézni, máris nem fogsz annyira félni. A lényeg egyetlen szóban összefoglalható: cselekvés. A magyarázat egyszerű. A cselekvés mindig feltételez valamilyen szintű szembenézést. Nem tudsz úgy cselekedni, hogy ne néznél szembe valamilyen mértékig a helyzettel. A több cselekvés nagyobb szembenézés. Ezért mondják az okosok, hogy a legrosszabb dolog semmit nem tenni. Mert ha semmit nem teszel, akkor nem nézel szembe semmivel. Ez az élet egyik nagy átverése. Nem azért nem cselekszel, mert bénultnak érzed magad. Azért érzed magad bénultnak, mert nem cselekszel. Kicsit hülyén hangzik, de igaz.

Irreális lenne azt várni magadtól, hogy soha ne félj. Sokkal ésszerűbb azt várni magadtól, hogy ne legyél tétlen a félelem miatt. Tudod, a bátorság nem lelkiállapot, hanem cselekvés kérdése. Én nagyon sokszor viselkedtem gyáván életem során. De sokszor sikerült legyőznöm a félelmet. Ma abból élek, hogy előadásokat tartok, pedig a legelső előadásom előtt annyira féltem, hogy belázasodtam és remegtem, mint egy túlhúzott vibrátor. Szóval, ha cselekszel, a félelem legyőzhető. Én igyekszem egyre inkább ehhez tartani magam. A remegő gatyaszár és az átmeneti vizelettartási probléma elég kínos tud lenni. De inkább cselekszem kocogó fogakkal, minthogy megadjam magam a félelemnek. Mert a félelem mindent elvesz, amiért érdemes élni. Ha hagyod.


Sok sikert!

2012. július 25., szerda

A hangulat és a szelektív vakság

Van egy visszatérő kérdésem (másoknak visszatérő álmaik vannak, nekem csak kérdésem), amivel rendszeresen sokkolok tréningeken, előadásokon. A lényege: vajon mitől van az, hogy gyerekkorunkban minden sokkal ragyogóbb, intenzívebb, mindennek jobb íze van és úgy általában, az élet sokkal szebb? Elismerem, látszatra nemcsak hülye a kérdés, de felesleges is. A gyerekkor egy teljesen más világ. Probléma sehol, kötelezettség alig, szinte csak az élvezet. Na jó, ez talán túlzás, de akkor is. Minek tart az ilyen tréningeket?
Nyilván mert nincs más dolga. De vagyok annyira sunyi és alattomos, hogy olyan kérdésekkel csaljam lépre a gyanútlan hallgatóságot, amelyekre adja magát a válasz. Szerencsémre azért az emberek általában rendesek és velem játszanak. Persze vannak kivételek. Olyanok, akik számára most is ugyanolyan ragyogó a világ, mint kölökkorukban. És elvétve megesik, hogy valakinek most szebb az élete, mint annak idején. Ám a többség némi nosztalgiával bólogat: hát igen. Kár, hogy a régi jó dolgokból nem marad semmi.
Na most, a szakmámból, a neveltetésemből, meg ki tudja, miből kifolyólag van egy fejlövésem. Nem feszegetek olyan problémát, amire nincs valamiféle megoldás. Ha pedig a fenti kérdésre csak az lenne a válasz, hogy gyerekként még nincs problémánk, akkor itt be is fejezhetnénk. Felnőttként ugyan ki engedheti meg magának, hogy ne legyen problémája? De erre nincs is szükség. Ugyanis a világ elszürküléséért nem a problémák a felelősek. Illetve nem közvetlenül. Sokkal inkább egy, a problémákra gyakran adott reakció.

AZ ÁLTALÁNOSÍTÁS

Az általánosítás valamilyen következtetésnek, véleménynek a feltételek nélküli kiterjesztése. Mindenki hazudik. Minden férfi disznó. Minden nő ribanc. Minden anyós gonosz. Ezek negatív általánosítások, és egy általánosítás persze lehet pozitív is. Most mégis a negatív általánosításokkal szeretnék foglalkozni, mert ezek sokkal több bajt okoznak. Azért annyit megjegyeznék, hogy a pozitív általánosítás se feltétlenül fenékig habtejszín. A „mindig fantasztikusan jól érzem magam” sulykolása például lassú, de egyenes út egy olyan állapothoz, amit mániásnak neveznek. Ezzel pedig fehér köpenyes emberek foglalkoznak, és hajlamosak mindenféle zúzós gyógyszert ajánlani az állapot leküzdésére.

AZ ÁLTALÁNOSÍTÁS SOSEM IGAZ.

Tudom, ez az állítás is egy általánosítás, vagyis akkor ez sem igaz, vagyis ez egy olyan paradoxonhoz vezet, amit most nem feszegetnék. Nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb az, hogyan keletkeznek az általánosítások. "Az emberi viselkedés előrejelzése" c. tréningen sokat beszélek a különböző hangulatokról és azok jellemzőiről. Ezek közül most csak egyet szeretnék kiemelni, ami a cikk témájába vág.

ROSSZ HANGULATBAN CSÖKKEN A MEGKÜLÖNBÖZTETÉSRE VALÓ KÉPESSÉGÜNK

Ez azt jelenti, hogy minél intenzívebb a rossz hangulat (harag, félelem, szomorúság), annál kevésbé vagyunk képesek a hasonló dolgokat megkülönböztetni. Fel tudsz idézni egy pillanatot, amikor az egész világra haragudtál? Pedig nyilván nem haragudtál mindenkire, jó eséllyel csak egy-két emberre. De ha nekik sikerült istenesen elgurítaniuk a gyógyszeredet, akkor mégis azt érezted, hogy rohadjon meg mindenki. Persze normális ember gyorsan lecsillapodik, és ezzel arányosan visszanyeri a megkülönböztetésre való képességét is. De ha van ilyen emléked, akkor biztosan érted, miről beszélek.

A NEGATÍV ÁLTALÁNOSÍTÁSOK MINDIG ROSSZ HANGULATBAN KELETKEZNEK

Amikor "rájöttél" arra, hogy mindenki hazudik, hogy senkiben sem lehet megbízni, hogy mindenki önző, hogy mindenkit csak a pénz érdekel, hogy az egész világ gonosz - ezek mind-mind olyan pillanatokban keletkeznek, amikor az ember maga alatt van, mint az ágytál. Természetesen esete válogatja, ki mennyi ilyen "bölcsességet" tudott begyűjteni az évek során. Az sem ritka, hogy egy-egy ilyen gyöngyszem nem saját termés, hanem úgy gyűjtöttük. Mindenesetre egy csendes tesztet gyorsan elvégezhetsz. Minél kevésbé vigyor-díjas valaki, annál több van neki. És figyeld meg azokat is, akik gyanús, hogy másodállásban a Panasz Rádiónál dolgoznak. Ők rendszerint nagyon felkészültek ilyesmiből.

DE MI A GOND AZ ÁLTALÁNOSÍTÁSSAL?

Már azon túl, hogy nem igaz. Hát, gond akkor van vele, ha a magadévá teszed. Mert minden általánosítás csökkenti a megfigyelőképességedet. Az általánosítás ugyanis elfedi a különbségeket. Először csak az árnyalatokat, aztán, az évek múltával az egyre mélyebb és mélyebb különbségeket. A fafejűség és a begyöpösödés valójában attól alakul ki, hogy egy-egy ilyen általánosítás már a személyiség részévé vált. De ugyanerre példa az elvakult gyűlölet, mondjuk a rasszizmus is.
Ezek persze szélsőséges megnyilvánulások. Mondok néhány átlagosabbat: "Munkával nem lehet pénzt keresni"; "Manapság nem lehet jó munkahelyet találni"; "Nekem soha semmi nem sikerül"; "Engem mindig csak kihasználnak". Ezek, azon túl, hogy gyakran önbeteljesítő jóslatként működnek, szintén képesek elfedni az élet kisebb-nagyobb árnyalatai közötti különbségeket. És akkor most kanyarodnék vissza az eredeti kérdéshez: gyerekkorban miért ragyogóbb a világ? Miért jobbak az ízek? Azért, mert jobban érzékeled a különbségeket. Akár csak az árnyalatnyiakat is. Mert még nem vagy felvértezve az élet nagy igazságaival. De nem is muszáj visszamenni a gyerekkorig. Ha voltál már pár napig nagyon rossz passzban, talán megfigyelted: ilyenkor még a kedvenc kajáidnak sincs annyira jó íze. És ha voltál szerelmes, akkor tudod, milyen ragyogó is ilyenkor a világ. A lényeg, hogy ez nem pusztán hangulat kérdése, hanem a megkülönböztető képességé.

DE MIÉRT FONTOS EZ?

Azért, mert ezzel tudsz segíteni magadon. Minél inkább keresed a különbségeket, minél inkább képes vagy tudatosítani magadban, amikor egy általánosítás megpróbál erőt venni Rajtad, annál jobb lesz az általános hangulatod. Annál inkább képes leszel észrevenni a részleteket, a finomságokat, a lehetőségeket. Annál inkább érezni fogod, hogy élsz, annál kevésbé érzed úgy, hogy összefolynak a napok és észrevétlenül rohannak el a hetek. Biztosan fel tudnék még néhány annál-t sorolni, de talán ennyi is megteszi.
Sok sikert!

Ajánlott oldalak:

Az emberi viselkedés előrejelzése
Személyiségteszt

2012. június 2., szombat

Öröm vagy boldogság?

Könnyű összekeverni. A legtöbben meg is teszik. Mindkettőre szükség van, ám a boldogság egyben öröm is, az öröm viszont nem garantálja a boldogságot. Ezért jó, ha tisztában vagy a különbséggel. A boldogság hiánya ugyanis könnyen tévútra vihet és elkezded hajszolni az örömöket. Ettől azonban nem leszel boldog és az öröm is egyre kevesebb örömet okoz majd.

Tegyük hát helyre a fogalmakat! Mi az öröm? Valami, amiről azt gondolod, hogy segíti az életedet. Öröm az, amikor megtehetsz valamit. Amikor megengedhetsz magadnak valamit. Amikor megkaphatsz valamit. Öröm, amikor megteheted, hogy elmész nyaralni. Öröm, amikor ajándékot kapsz valakitől. Öröm, amikor elismernek. Öröm, amikor ettél egy jót. Öröm, amikor győzött a kedvenc csapatod. Öröm, amikor láttál egy jó filmet. Öröm bármi, aminek örülni tudsz.

És itt a lényeg. Az, hogy mit tekintesz örömnek, attól függ, milyen vagy Te. Egy aljas ember számára örömet okozhat, ha megrugdoshatja a kutyát. Egy dühös kamasz számára öröm, ha kiboríthatja a szüleit. A gonosz ember örömet érez, ha tönkretehet valakit. A kórosan sértett ember számára öröm a bosszú. Röviden, örömet szinte bárki érezhet. A boldogság viszont kiváltság.

A boldogságnak leginkább a tartáshoz, a jellemhez van köze. Boldog akkor leszel, amikor le tudod győzni az előtted álló akadályokat és közelebb jutsz a célodhoz, ami inkább építő, mint romboló. Boldog akkor leszel, amikor felülemelkedsz saját magadon, amikor sikerrel feszegeted a korlátokat. Boldog akkor leszel, amikor képes vagy a nehezebbik utat választani. Nem azért, hogy gyötörd Magad, hanem azért, mert tudod, hogy az a helyes. Boldog akkor leszel, amikor hajlandó vagy önként lemondani valamiről mások javára. Boldog akkor leszel, amikor adsz és képes vagy semmit nem várni cserébe.

A boldogság a helyeshez való ragaszkodás. És minél nagyobb erőfeszítést kíván Tőled ez a ragaszkodás, annál nagyobb lesz a boldogság. Ez nem arra bíztat, hogy feleslegesen gyötörd Magad vagy olyan harcokat vívjál, amelyekre egyáltalán nem vágysz. Ez csak arra hívja fel a figyelmedet, hogy a boldogság nem jön erőfeszítés nélkül.

De nem jön akkor sem, ha eltérsz a helyestől. Honnan tudhatod, hogy eltértél a helyestől? Onnan, hogy elkomorodtál és úgy maradtál. Mert ne felejtsd el: a boldogság magában hordozza az örömet is. Olyan lehet, hogy valaki még tud örülni, de nem boldog. Az viszont lehetetlen, hogy valaki boldog legyen, miközben nem érez örömet. A jókedvű nem mindig boldog, de a boldog mindig jókedvű. Öröm vagy boldogság? Mindkettő.
 

2012. május 30., szerda

Te mennyire akarsz élni?

Aláírom, hülye kérdés, talán kicsit sértő is. Vagy mégsem. Mert bármennyire is feleslegesnek tűnik, nagyon sok probléma alapját feszegetjük vele. Betegségek, kiégés, fásultság, lelki válság, depresszió - hogy csak néhányat említsek erős felindulásból. De ugyan ki ne akarna élni? Egy-két kútba esett lelkű szerencsétlentől eltekintve senki nem akar meghalni!

És ezen a ponton máris lukra futhatunk. Az alapján, hogy valaki nem akar meghalni, még nem megalapozott azt feltételezni, hogy élni akar, bár ez egy olyan logikai csapda, amibe gyakran belesétálunk. Ha utálom a jobboldali pártokat, akkor nyilvánvaló, hogy baloldali vagyok. De miért is? Mi van, ha a baloldali pártokat is utálom? Nem törvényszerű, hogy két, egymással szembenálló tényező közül el kell köteleznem magamat valamelyik mellett. És pont ez a probléma lényege.

Az "élni akarok" és a "meg akarok halni" egy skála két végpontja, méghozzá egy elég széles skáláé. Annak, hogy valaki mennyire akar vagy nem akar élni, nagyon sok fokozata van. Mielőtt még eljutna odáig, hogy tudatosan a halálra vágyik, hosszú ideig lehet abban a tartományban, amikor meghalni még nem, élni pedig már nem akar.

De mit jelent az, hogy "élni akar" valaki? Hogy kell élni akarni? És miből lehet észrevenni, hogy valaki már nem akar élni? Gyerekkorom edzőtáboros élménye jut eszembe, amikor a buszmegállóban odajött hozzánk a budapesti nagymester:
- Mit csináltok itt, srácok?
- Hát a buszt várjuk, Mester!
- És nem jön?
- Eddig még nem, Mester.
- Akkor várjátok jobban!
Na, ez is egy ilyen probléma. Hogy kell akarni élni? Élni akarni? Az ember összeszorítja a fogait és arra koncentrál, hogy élni akar? Kísérletnek érdekes, a gyakorlati értéke valószínűleg elenyésző. Másfelé kell a megoldást keresnünk. Mondjuk erre:

AZ ÉLNI AKARÁS MÉRCÉJE A TENNI AKARÁS.

Végül is logikus, nem? Azért élünk, hogy tegyünk ezt-azt, hogy célokat valósítsunk meg. Ha már semmit nem akarunk megtenni, akkor ugyan miért akarnánk élni? Ami az életben kicsit összekuszálja a képet, az az, hogy a tenni nem akarás nem feltétlenül egyenlő a tétlenséggel. Ott van ugyanis a határeset: nem akarok tenni, de muszáj.

Valójában ez az élni akarás vagy nem akarás mutatója. Az akarom/muszáj aránya. Minél kevesebb az akarom, minél több a muszáj, annál kisebb az élni akarás is. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a kettő között jelentős az átfedés. Egy csomó dolog lehet az életben, amit muszáj is meg akarok is. Ezzel még nincs nagy baj. A baj azzal van, amikor kezdünk vészesen kifogyni az "akarokból".

Csakhogy ennek beismerése valami kegyetlen önkritikát igényel. Egy sereg olyan dolog lehet az életedben, amiről azt gondolod, illene akarnod. Ám ha elég mélyre merészkedsz a lelkedben, akkor azzal szembesülhetsz, hogy valójában leszarod őket. Vagy legalábbis hidegen hagynak. Vagy közel sem hoznak lázba annyira, mint ami egy tisztes polgártól elvárható lenne.

Mindent elfogyasztó társadalmunk egyik nagy vívmánya az igények konfekcionálása. Ne törd magad azon, mire is vágysz valójában, majd mi megmondjuk Neked! Tudod, hány ember ül ebben a mókuskerékben? És ne gondold, hogy csak a lúzerek. Vajon miért van az, hogy olyan emberek, akiknek láthatóan bejött az élet, isznak, drogoznak, kurváznak? Nem szeszélyből, hidd el. Köztük is vannak elegen, akik a muszáj rabjai, és a puccos börtönből még nehezebb kitörni, mint a leharcoltból.

Az élni akarást azok a dolgok táplálják, amiket meg akarsz tenni. Tökmindegy, hogy kell-e vagy sem - a lényeg, hogy Te akarod. Amikor kifogysz ezekből, kifogysz az élni akarásból is. Ez nem azt jelenti, hogy egyből meghalsz. Még nagyon-nagyon sokáig húzhatod. Csak már nem fogod érezni, hogy élsz.

Vajon akarnak élni az emberek? Nézd meg a szemüket! A fakó tekintet mindennél beszédesebb. Ha nem tudod rajta kapni őket, hogy lelkesedéstől vagy acélos elszántságtól csillog a tekintetük, akkor tudhatod, hogy már nagyon kifogytak az akarásból, már leginkább a muszáj tartja őket talpon. Nyilván nem lehet ezért hibáztatni őket. Többségük jobb életet érdemelne. De a helyzet az, hogy ha ég a házad, tökmindegy, ki gyújtotta fel. Neked kell eloltani.

És Te? Hogy állsz az élni akarással? A tenni akarással? Könnyű egy felszínes válasszal lerázni őket. Ha viszont őszinte akarsz lenni magadhoz, egy rakás tünet segít ebben. A reggeli ébredés utáni első gondolataid. Az, ahogy a naptárra, az órára nézel. Az, ahogy a munkádra gondolsz. Az, ahogy arra gondolsz, ami otthon vár. Az, ahogy az estéidet töltöd, miután kifogytál a kötelező gyakorlatokból. Az, ahogy arra gondolsz, mi lesz jövőre, öt év múlva, tíz év múlva.

Lehet, némelyik válasz túl fájdalmas. Lehet, hogy némelyiktől bűntudatod támad. De még mindig jobb szembenézni velük, mint megpróbálni eltemetni őket. Valószínűleg senkivel nem olyan nehéz őszintének lenni, mint saját magunkkal. És nincs hazugság a földön, ami annyi kárt tud okozni, mint amikor saját magunkat áltatjuk. Megnyomorodott testek és lelkek, a csendes kétségbeesésbe fulladó hétköznapok, tönkrement házasságok, problémás gyerekek. Folytassam? Tudnám.

Az élet nagy igazságai általában egyszerűek. Te viszont bonyolult vagy. Összetett, sajátos igényekkel, vágyakkal, célokkal. Attól, hogy valami másnak jó, nem biztos, hogy Neked is az lesz. Attól, hogy valamire emberek milliói vágynak, még nem biztos, hogy Téged is tűzbe hoz. Egyébként jó eséllyel őket sem, de ez egy másik kérdés. Nincs recept arra, mi az, amit Te akarsz. Ne is várd senkitől, hogy majd megmondja. Ha mégis megpróbálná valaki, a saját érdekedben kergesd el!

Sok évvel ezelőtt olvastam egy nagyon okos embertől egy nagyon okos gondolatot: a valósággal szembenézni nem nagy kunszt. Szembenézni a saját álmaiddal - na az a valami. Sokan vissza is rettennek tőle. Inkább fixírozzák a valóságot. Az meg olyan, amilyen. De élni muszáj, nem?


Ajánlott oldalak:

Életerő tuning
Tuningold fel magad!

2012. május 10., csütörtök

Egy sztori George Clooney-ról

Ma már a távoli múlt homályába vesző legenda, de George Clooney, aki napjaink egyik ikonikus világsztárja, annak idején a "Vészhelyzet" című, a kedd estéket hosszú éveken át bearanyozó kórházsorozatban alapozta meg a hírnevét. Ő volt Ross doki, a nők millióinál kóros térdremegést generáló, szíveket tipró gyerekorvos. Amikor végül kiszállt a sorozatból, az világszerte megdöbbenést keltett, Rajongók ezrei vonultak "Nincs igazság" feliratú transzparensekkel az utcára, és követelték vissza az ellenállhatatlanul néző doktort. Hiába. Clooney kitartott az elhatározása mellett, és csak évekkel később, egy Playboy nagyinterjúban mesélte el, miért is lépett ki. Tovább adom, mert tanulságos.

Szóval az történt, hogy Clooney abban az időben már sztárnak érezhette magát, persze csak televíziós mércével mérve. Nagyon sokan ismerték, nagyon sokan rajongtak érte, egy szakajtó pénzt keresett, volt neki dögös felesége, menő autója, és egy amolyan klasszikus tengerparti háza. Tudod, az a fajta, ami cölöpökön áll, csupa üveg, és hatalmas, a tengerre néző terasza van, amit mindennap cuftig összeszarnak a sirályok. Szóval megvolt mindene, amire halandó ember vágyhat. Vagy talán mégsem?

Clooney rokonságában volt egy nagybácsi, akiért gyerekkora óta rajongott. Az öreg mindig grandiózus kalandokról mesélt neki, a kis Gyurika pedig tátott szájjal hallgatta. Ezeknek a kalandoknak volt egy közös nevezője: sosem történtek meg. A nagybácsi valami szimpla irodistaként gyűrte az éveket, de állandóan arról ábrándozott, hogy mi mindent fog majd megvalósítani. Sajnos ezek a kalandok sosem keltek életre, és a Kaszás egy napon úgy döntött, nem ad több esélyt.

Clooney az interjúban elmesélte, hogy ott ült a nagybácsi halálos ágya mellett, fogta a kezét és majd beleszakadt a szíve. Beszélgetni nem tudtak, az öregnek már nem volt tiszta a tudata. Aztán történt valami. A nagybácsi néhány pillanatra magához tért, eléggé ahhoz, hogy megismerje kedvenc unokaöccsét. Intett neki, hogy hajoljon közelebb. Egyetlen szót tudott kipréselni magából, és előre elnézésedet kérem, de ezt most muszáj pontosan idéznem: elbasztam.

Röviddel ezután meghalt. Clooney pedig egész úton hazafelé gondolkodott. És rájött, hogy legyen bármennyire irigylésre méltó is az élete, ő bizony nem erre vágyott. Ami ezután következett, azt nyugodtan nevezhetjük jelentős fordulatnak. Elvált a feleségétől, eladta a tengerparti kéglit és kiszállt a sorozatból.

Aztán elindult meghódítani Hollywoodot. Mert pontosan tudta, hogy valójában milyen filmeket szeretne készíteni. A hódítás persze nem indult kompromisszummentesen. eleinte meg kellett elégednie az alfahím-típusú skatulyaszerepekkel, amelyek mélypontját talán a Batmannel érte el. De nem adta fel, és ma már gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Ami engem illet, mindig is bírtam a búráját, a "Mint a kámfor" és az Ocean's-filmek külön zugot kaptak a szívemben. De az igazi, eufórikus visító görcsöt a "Kecskebűvölők" c. alkotásával hozta ki belőlem. Aki képes ilyen filmet csinálni és szupermacsó létére ilyen szerepet eljátszani, arra én nem tudok szimpla halandóként tekinteni.

Miért írtam le mindezt? Azért, mert ha eltekintünk a paraméterektől, a sztori nagyon is tipikus. Annyi embert látni, aki rossz falnak támasztotta a létráját, aki rossz szekeret tol! Miért van ez? Sok oka lehet. Van, akit az elismerés utáni vágy hajt. Van, aki apunak vagy anyunak próbál megfelelni. Van, akit maga alá gyűrt a versenyszellem. Van, aki egyszerűen bizonyítani akar.

Alapvetően ezek egyikével sincs baj. A baj azzal van, ha ez nem tesz boldoggá. És általában nem tesz. Kevés kivételtől eltekintve célokat lízingelni nem egészséges. Nincs is rá szükség. Mindenkinek van veleszületetten saját célja. Hogy ez honnan jön, az még erősen találgatás tárgyát képezi, de hogy van, az tény. És a boldogság azzal arányos, mennyire vagyunk képesek ragaszkodni ehhez a célhoz. Azért pedig, ha hagyjuk magunkat elsodorni tőle, nem kárpótol semmi. Nem állítom, hogy szegénynek lenni jó. De azt állítom, hogy a gazdagság nem véd meg automatikusan a nyomorultságtól. Attól csak az véd meg, ha képes vagy a saját küldetéseddel törődni, legyen bármi is az. Nyomorult persze az is lehet, aki megszállottan ügyködik az életcélján, mert ezt is lehet hülyén csinálni. Szóval a tuti az, ha a saját célodat követed és okosan.

Még februárban tartottam egy, valamelyest a témába vágó előadást a kaposvári klubunkban. Ha van kedved, töltsd le és hallgasd meg. Lévén ez a klub elég bensőséges hangulatú, így a stílus hagy némi kívánnivalót maga után. A felvétel minősége is erősen fapados. De ha túl tudod tenni magad ezeken, talán találsz benne valamit, amitől gazdagabb leszel.


Letöltés:


Ismerd meg Önmagad! (80 perc kb. 75 MB)

2012. április 11., szerda

Az Átok

Nem, nem lettem spiritiszta. Ha a cím alapján viaszbaba döfködésre vagy fekete kakas rituális kivéreztetésére készültél, azért elnézésedet kérem. Amiről írni fogok, sokkal földhözragadtabb, sokkal kevésbé színpadias, mint a vudu vagánykodás. Ellenben jóval több embert érint. És ez ellen a legmenőbb javasasszonynak sincs hatásos cucca. Mert valójában persze nem átokról van szó. Illetve mégis. De nem úgy, ahogy gondolnánk.

A jelenség megértéséhez egy manapság agyoncsócsált témával kell kezdenünk. A sikerrel. Csak nem a szó túlexponált amerikai értelmében, ahol a siker annyit tesz, hogy ezer fogad van, iPhone nőtt a füledre és úgy falod a tőzsdei híreket, mint Etelka néni a gyászrovatot. Ez a fajta sikerkép túlságosan mennyiségközpontú. És a mennyiség ugyan fontos, de nem helyettesíti a minőséget. A siker pedig inkább minőségi kérdés.

Gyereknevelési előadásaimon szoktam indítani a siker általam valaha hallott legfrappánsabb definíciójával. Ami szerint a siker ennyi: meg akartad tenni és megtetted, vagy nem akartad megtenni és nem tetted meg. Ha belegondolsz, ebben tényleg benne van minden. Olyan persze nincs, hogy mindig teljesül. De minél gyakrabban, annál inkább azt fogod érezni, hogy nem is Connor McLeod az Univerzum igazi ura. A meghatározásból az is kiviláglik, hogy a sikeresség érzése egyenesen arányos azzal, mennyire válnak valóra a saját életedre vonatkozó jóslataid.

Ezzel kezdünk ráfordulni a lényegre. A szánsájn hepi víkend, illetve a sanyar/keser nem objektív mércék. Megítélésük attól függ, mennyire találkoznak vagy éppen térnek el a tényleges körülmények a saját életedre vonatkozó jóslataidtól. Simán előfordulhat, hogy valaki az ezerszobás villájában zokogva készül a lúzer világbajnokságra. És ugyanígy megtörténhet, hogy egy másik a gatyájából diszkréten kivillanó seggével is a kezében érzi Isten lábát. Ez kizárólag attól függ, mennyire sikerült valóra váltani a saját életükre vonatkozó jóslataikat.

A normális márpedig az, hogy sikerül. Szóval igazából nem azokat kellene csodabogárként mikroszkóp alatt sasolni, akiknek ez összejön, hanem a többieket, akiknek nem. A "nem jön össze" persze relatív, a skála elég széles. Van, aki csak kicsit küszködik és van, aki úgy érzi magát, mint a fekete lovag a Gyalog galoppban - már mindkét kezét és lábát levágták, de még reménykedik egy döntetlenben. Mindenesetre, ha nem működnek a jóslataid, annak alapvetően mindig ugyanaz a magyarázata:

EGY, A JÓSLATODDAL ELLENTÉTES GONDOLAT ERŐSEBBNEK BIZONYULT, MINT A JÓSLATOD.

Nézzünk példát! Tibi agyán keresztülhasít a felismerés: bróker lesz. Tetszik neki a munka, a pénz mindig érdekelte, a sok pénz pláne. Elég nagy fiú, már tudja, hogy a Mikulás nem rénszarvasszánon jár, a sült galamb pedig nem tud repülni. De nem fél attól, hogy dolgozni kell, a tanulással sosem volt baja, szóval miért ne sikerülne? Beleköp a tenyerébe, feltűri akciósan vásárolt, 100% poliészter zakója ujját és nekiesik, mint bátyja ángyinak. Tanul, járja az ügyfeleket, kapcsolatot épít - ahogy a nagykönyvben írva vagyon.

Csak egy dolog aggasztja: a hang a fejében. Ami időnként megszólal, és mintha egyre erősödne. Mindig ugyanazt huhogja: nem fog ez összejönni! Te ehhez kispályás vagy, bele kéne törődnöd. Tibi ettől ideges lesz. Egyrészt mert időnként úgy tűnik, a hangnak igaza van. Másrészt, egyre gyakrabban jutnak eszébe a korábbi kudarcok. Nem először fut neki a világ megváltásának. A rohadt életbe, akkor sem adom fel!!! Összeszorítja a fogait és küzd, mint malac a jégen. A hang azonban nem tágít, a sikerek csak nem jönnek, Tibi egyre fáradtabb. Aztán egyik este, egy különösen megalázóra sikeredett találkozó után hazafelé baktatva maga alá temeti az elkeseredés és a tehetetlen düh. Hirtelen felindulásból fogja a mappáját, és a ballagási nyakkendőjével együtt belekúrja a kukába. A világ szegényebb lett egy feltörekvő brókerrel, Tibi pedig egy álommal.

Mi történt? Miért nem tudott Tibi elbánni a hanggal? Másoknak miért sikerül? Nekik nincsenek kétségeik? Vagy egyszerűen csak jobb anyagból vannak, és le tudják nyomni őket? Igen is, meg nem is. Tibi azért vérzett el, mert nem látta, mi ellen küzd valójában. Nem a kétséggel nem tudott szembeszállni. A probléma igazából így néz ki:

1. HA VAN EGY, A SAJÁT JÓSLATODDAL ELLENTÉTES GONDOLAT A FEJEDBEN, AZ ÁLTALÁBAN NEM A SAJÁT GONDOLATOD. RENDSZERINT KÍVÜLRŐL JÖN.
2. AMIKOR KÉPTELEN VAGY EGY ILYEN, KÍVÜLRŐL SZÁRMAZÓ GONDOLATTAL MEGKÜZDENI, VALÓJÁBAN AZZAL A SZEMÉLLYEL VAGY KÉPTELEN MEGKÜZDENI, AKITŐL A GONDOLAT SZÁRMAZIK.

Bizony. Tibinek az a gondolata, hogy neki úgysem sikerül, valójában az apjától származott. Ő mondogatta mindig neki. Tibi azért nem tudott ELBÁNNI ezzel a gondolattal, mert sosem tudott szembenézni az apjával. Az apja volt az egyetlen, aki igazán ki tudta akasztani. Az apja volt az, aki árnyékot vetett az életére. Az apja volt az, aki miatt képtelen boldogulni. Annyi aljasságot művelt, hogy Tibi nem tudta nem hibáztatni. És talán igaza volt, de ezzel a saját sírját is elkezdte ásni.

MINÉL JOBBAN HIBÁZTATSZ VALAKIT, ANNÁL ERŐSEBBEK LESZNEK AZ ILLETŐ RÁD VONATKOZÓ JÓSLATAI, MINT A SAJÁT JÓSLATAID.

Ez van. Amikor hibáztatsz valakit, az olyan, mintha odaültetnéd az irányítópulthoz. Ha az illető bármilyen okból nyomorúságosabb sorsot szánt Neked, mint Te saját magadnak, akkor megtudod, milyen a mocsárban futás. Ha ráerősítesz a hibáztatásra, azzal turbó fokozatba kapcsolod a nyomorprogramot. Mindig ez történik. Keress valakit, aki vergődik az életben, és találtál valakit, aki az anyját/apját/nővérét/férjét/feleségét hibáztatja. Akár beismeri, akár nem. Az, hogy kapcsolatban áll-e még az illetővel, vagy hogy az életben van-e még, nem számít. A jóslatai működni fognak.

Az sem számít, kinek a kezében van látszólag a hatalom. Lehet, hogy Sanyi anyja rozzant, félholt öregasszony. Lehet, hogy Jocó hetente háromszor elveri a feleségét. Lehet, hogy Dezső Mancika főnöke. Tökmindegy. Ha hibáztatják őket, akkor náluk az irányítás, legalábbis a jóslatokat illetően.

Azok, akik tönkreteszik mások életét, nem feltétlenül gonoszak. Gyakran csak egy elmebeteg elképzelés vezérli őket. Anyu azért drukkol, hogy Sanyi vergődjön, mert ha Sanyi nyomorult, akkor ő meg tudja menteni. Azt mondod, ilyen nincs? Sokkal gyakrabban, mint hinnéd. A feleség azért terrorizálja lelkileg a férjét, mert ha az össze van törve, mint a porcukor, akkor biztosan nem fogja elhagyni. Mancika azért drukkol, hogy ne jöjjenek be a főnök nagy húzásai, mert így nagyobb biztonságban érzi az állását. Ezek megtörténnek. Sok ilyet láttam. Te is, csak talán nem ismerted fel, mit látsz. Irigység, féltékenység, mellőzöttség, bosszú - bármelyik elég lehet.

Persze ez a mechanizmus akkor szabadul el igazán, ha az ellendrukker gonosz. Tényleg gonosz emberből nagyon kevés van. De azok a szerencsétlenek, akiket a sors összehoz velük, megtanulják, milyen az, amikor mindennap jégeső esik. Ahol kirívóan nagy a nyomor, a szenvedés, ott közvetve vagy áttételesen, de mindig jelen van valaki, aki nem egyszerűen csak nem törődik másokkal. Kimondottan arra utazik, hogy azok minél nyomorultabbak legyenek. Ezzel nagyon nehéz szembenézni. A többségnek nem is sikerül. Pont ezért tudják folytatni a kegyetlen játékaikat.

Van az a régi tanmese, amiben a kisfecske nem azért sír, mert a holló kivájta a szemét, hanem azért, mert ő hagyta. Érdemes gyakran gondolni erre. A hibáztatás olyan méreg, amit nagyon-nagyon nehéz kimosni az ember lelkéből. Kegyetlen önkritikát, mellébeszélést nyomokban sem tűrő őszinteséget igényel. A hibáztatás pont olyan függőség, mint az alkoholizmus. Már magát a tényt is nehéz beismerni, leszokni róla pedig egészen pokoli lehet. De egy pillanatig se hidd, hogy nem vagy rá képes. Mint oly sok minden, ez is motiváció kérdése. Ha eleged van már abból, hogy eleged van mindenből, az kellően elszánttá tehet. Emelkedj felül a korlátaidon és mondd ezt magadnak: arra bárki képes lehet, hogy megkeserítse az életemet. De elcseszni csak én tudom.

Minden jót!


Ajánlott oldal:

Hogyan ismerjük fel, ki a barát és ki az ellenség?

2012. március 28., szerda

Az elnyomás anatómiája

A jószándékú ember talán legnagyobb keresztje, hogy nagyon nehezen néz szembe a ténnyel: vannak olyanok, akik szándékosan azon munkálkodnak, hogy másoknak rossz legyen. Nincsenek sokan, de a kevés is több, mint elég. Azt persze tudja, hogy léteznek ilyenek. De számára a rossz ember inkább fogalom, mint valóság. A rossz ember olyasvalaki, akiről a tévében hall, olvas az újságban, tanult történelem órán. De semmi esetre sem húsvér ember, akivel a hivatalban, a közértben, a rendelőben találkozhat. Végképp nem olyan valaki, aki otthon várja.

Kit nevezünk rossznak? Miről lehet felismerni? Agyontetovált, kopasz egybenyakú szekrényember? Metálorrú öregasszony fekete macskával és légseprűvel? Bár ilyen egyszerű lenne. Az élet azonban sokkal hosszabb, mint a mesék, így a jellemábrázolások is összetettebbek. Vegyünk egy vezetőt, aki szerényen él, van küldetéstudata, rajong a gyerekekért, a kutyákért, és elkötelezett támogatója a művészeteknek. Rossz fejnek tűnik? Ez alapján nem. És ha Adolf Hitlernek hívják? Mert őrá ez mind igaz volt. Szóval nem könnyű. De azért megpróbálunk rendet vágni a zűrzavarban.

A rossz ember definíciója egyszerű: úgy próbál boldogulni, hogy közben tudatosan árt másoknak. Fontos kritérium, hogy ez tudatos. Az ártás ténye még senkit nem tesz gonosszá. Az ártó szándék a közös nevező azokban, akik Gecen születtek. A rossz emberek nem erős felindulásból vagy irigységrohamból kívánnak másoknak hasmenéssel párosuló hörghurutot. Náluk ez nagyon is szisztematikus, már-már tervszerű. Olyan módszeresen darabolják fel a környezetükben élőket, hogy Höss, az auswitzi haláltábor egykori parancsnoka a szemét törölgetné a meghatódottságtól.

De mitől lenne bárki is ilyen? Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell nyúlnunk az ember legalapvetőbb késztetéséhez, az élni akaráshoz. Nem igényel különösebb bizonyítást, hogy minél erősebb, jobb képességű valaki, annál jobbak az esélyei. Ezért törekszik a jószándékú ember arra, hogy így vagy úgy, de javítson önmagán. Ezért tanul, ezért gyakorol, edz, ezért próbálja minél jobban megismerni a személyiségét. És ezért segít másoknak is. Pontosan tudja, hogy függ a környezetétől. Egyedül senki nem lehet király, még akkor sem, ha kívül hordja az alsógatyáját.

Ám a boldogulásnak létezik egy másik útja is. Ez a "vakok között félszemű" filozófiáját követi. A képesség és az erő ugyanis relatív. Nemcsak úgy válhatsz erősebbé, ha gyúrsz. úgy is, ha legyengíted a többieket. Mit számít, ha emberünk Taigetosz-pozitív, amikor körülötte mindenki tbc-ben haldoklik? Egy ilyen környezetben bizony ő lenne a nagymenő. És ha ezt megértetted, megértetted azt is, hogyan működik Genyó Gergő.

A rossz ember folyamatosan azon mesterkedik, hogy gyengítse a körülötte élőket. Ha van valami, ami igazán kiborítja, az annak lehetősége, hogy valaki túl jó képességűvé, túl erőssé válhat. Ettől tényleg kiveri a víz. Leginkább azért, mert saját magából indul ki. És pontosan tudja: ha ő eléggé megerősödhetne, elég hatalmat kapna, akkor csúnya világ jönne mindenki másra. Habozás nélkül elvágná a sok szemétláda torkát. Így joggal tart attól, hogy a "szemétláda" is erre készül. Tehát minden lehetséges eszközzel meg kell akadályoznia, hogy jobb képességűvé váljon.

Hogyan lehet valakit legyengíteni. Ennek is két útja van. Az egyik közvetlenül az áldozatot veszi célba. A tényleges eszköz lehet a nyílt megfélemlítés, terrorizálás, erőszak, és lehet a manipuláció is. Utóbbi esetben nem támad nyíltan. Helyette ármánykodik, hazudik, megkérdőjelez, elbizonytalanít, finoman leértékel. Ez talán még rosszabb, mint a diktatúra, mert nagyon gyakran észre sem veszik, miben sántikál.

Aztán ott a másik út. Elgyengíteni nemcsak úgy lehet valakit, ha megfosztod az erejétől. Legalább ennyire hatásos, ha szisztematikusan felnagyítod az akadályokat, amiket le kell küzdenie, vagy a veszélyt, ami fenyegeti. Gondolj csak bele: talán elég fickósnak érzed magad ahhoz, hogy puszta kézzel lenyomj egy bengáli tigrist. De ha tízen jönnek, késük is van, Neked pedig begipszelték mindkét karodat könyöktől vállig - ezt már esetleg túl nagy kihívásnak éreznéd.

Na Genya néni ebben fedettpályás világbajnok. Általában nem gondolunk rá, de az, amit valóságnak nevezünk, majd 80%-ban szubjektív. Más szavakkal, 20% tény, 80% vélemény. Ebből következően a valóságképed bitangul manipulálható. A randalelkűek meg is teszik. Amikor az élet túl sötétté, kilátástalanná válik, az mindig azért van, mert bejutottak a fejedbe és randalírozni kezdtek. Az élet soha nem annyira sötét, mint amilyennek látszik.

A frászfesztivál egyik dedikált kelléke a rossz hír. Minél többet, minél intenzívebben. Hogy a rossz hír igaz, félig igaz, esetleg totálkamu, az mellékes. A lényeg, hogy zaklasson, dühítsen, rémisszen. Figyeld pár napig a környezetedet, és mazsolázd ki, honnan, kitől kapod a nyomort és sanyart a legkoncentráltabban. Nem állítom, hogy az illető garantáltan rosszindulatú. De azt igen, hogy szeretne rosszabb passzban látni, mint amilyenben most leledzel.

A másik nagy trükk az általánosítás. Ennek legnyilvánvalóbb formája a kiterjesztés. Mindenki utál téged. Erre senkinek nincs pénze. Az emberek állandóan panaszkodnak - ez már duplacsavar: "az emberek" és "állandóan". Az általánosításban az a legszörnyűbb, hogy ha nem veszed észre, lassan beszivárog a valóságképedbe, és egyszer csak azon kapod magad, hogy mindenki rád utazik. Érdemes nagyon éberré válni, amikor valaki így próbál egy rossz hírt lenyomni a torkodon. Ki az a mindenki? Kik az „emberek”? Pontosan mikor történt?

Van az általánosításnak huncutabb formája is. Amikor kihagyják a pontos időt, helyet vagy formát. A második félévtől bevezetik a kémény- és ablakadót - hirdeti az újságcikk címe. Már rohannál a fészerbe, hogy kiegyenesítsd és megélezd a motoros kaszát, de előtte mégis elolvasod a cikket. Amiből kiderül, hogy Nyugat-Batáviáról van szó. Csakhogy addigra már fel vagy zaklatva. Bizonyítható, hogy a miniszterelnököt megvesztegették - igaz, de ez még 1962-ben történt. Nézd meg bármelyik hírportált, és legalább egy-két ilyen csúsztatást biztosan találsz.

Hosszan tudnám még folytatni, szóval nem befejezem, inkább csak abbahagyom. Zárásképpen egy gondolat: talán így még nem jutott eszedbe, de a messze-messze legértékesebb tulajdonod a valóságképed. Ha megengeded, hogy elcsesszék, azért semmi sem képes kárpótolni. Nyilván nem cél, hogy paranoiás legyél. De a naivitás sem kifizetődő. Van egy régi mondás, ami pont idevág: bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaporodat. Ápdételve, szeresd az embereket, de ne legyél hülye. Hadd szúrjam be a végére idevágó mottómat: az én lelkem nem játszótér. A tiéd se legyen az.

Sok sikert!


Ajánlott oldal:


Hogyan ismerjük fel, ki a barát és ki az ellenség?

2012. március 21., szerda

Miért sodorja bajba magát az ember?

Miért? Bajba sodorja magát? Csak nem tenne ilyesmit! Az igazság az, hogy...de. Ez az egyik legkegyetlenebb tény, amivel életem során találkoztam. Gyakorlatilag azt lehetne mondani, hogy önmagán kívül nincs senki, aki bajba tudná sodorni. Persze gyakran előfordul, hogy másra bízza a piszkos munkát. Ám tökéletes bűntény nem létezik, mindig meg lehet találni azokat a jelentéktelennek tűnő lépéseket vagy mulasztásokat, amelyekkel így vagy úgy, de előidézte, vagy legalábbis elősegítette, hogy bajba kerüljön.

Állítólag létezik egy régi tengerész tanmese, a "rongy a fenékvízben". A sztori nagyon röviden annyi, hogy valaki a hajón észreveszi: egy rongy úszkál abban a kevés vízben, ami a hajófenékben összegyűlt. Arra gondol, hogy fel kéne venni, de mégsem teszi. Aztán valaki más ugyanígy nem teszi, aztán megint valaki, a rongy pedig ott marad. Egészen addig, amíg jön a vihar, a hajófenék pedig elkezd megtelni vízzel. Gyorsan be is kapcsolják a szivattyút, hogy kiszivattyúzzák, ám a rongy, amit korábban senki nem vett fel, beszorul a szivattyúba és eltömíti azt. A folytatást, gondolom, sejted.

De miért sodorná az ember szándékosan bajba magát? Ennyire nem lehet senki se hülye! Ami azt illeti, simán. Azért kicsit pontosítok. Különbség van a szándékos és a tudatos között. Szándékos az, amikor késztetést érzel arra, hogy megtegyél valamit. Tudatos az, amikor tudatában is vagy mind a tettednek, mind a lehetséges következményeknek. A helyzet az, hogy rengeteg dolgot csinálunk szándékosan, de nem tudatosan. Az egyik ilyen, amikor könnyed eleganciával elhajítjuk a törcsit, lerúgjuk a strandpapucsot, majd a cápák közé vetjük magunkat. Aztán döbbenten nézünk a hátúszóra, meg az A1-es fogsorra.

A magyarázat prózaian egyszerű. Az embernek szüksége van kihívásra. Nem szimplán csak jó, ha van. Valójában lételeme, mondjon bármit is. Nem számít, mennyire kepeszt a biztonság után, ott mélyen, legbelül a lelke egy darabjának kell a kihívás. Hogy mekkora és milyen jellegű, az teljesen egyénfüggő. De valamilyen, valamekkora kell. Pont annyira, mint a víz vagy a levegő.

Ami a kihívásokat illeti, két nagy csoportba sorolhatjuk őket. Az egyiket nevezhetnénk plusz kihívásnak, a másikat mínusz kihívásnak. Plusz kihívás alatt olyasmit értünk, ami építő, előremutató. Stílszerűen, plusz kihívás az, amikor valaki építkezésbe fog. De plusz kihívás lehet egy új ügyfél vagy munka megszerzése, a nyelvtanulás, egy nő vagy egy pasi meghódítása, esetleg a gyerekvállalás.

Mínusz kihívás az, amikor kimászni kell valamiből. Az ember elveszíti a munkahelyét és muszáj másikat találnia. Nem tudja fizetni a jelzáloghitelt, és a bank árveréssel fenyeget. Az egyik legnagyobb ügyfele átpártol a konkurenciához, és így ugrik a jutalék nagy része. Sorolhatnánk még hosszan a példákat, de biztosan világos, mire gondolok.

Valamit viszont szeretnék nagyon kihangsúlyozni. Nem sugallom és nem is gondolom, hogy minden rosszat mi okozunk saját magunknak. Azt viszont gondolom és ki is jelentem: mi teremtjük meg azokat a helyzeteket, amelyek aztán kihívást kreálnak a balszerencséből. Lásd a rongy a fenékvízben. A vihart nyilván nem a tengerészek csinálták. De ők "intézték" úgy, hogy a viharból igazi kihívás legyen.

És ugyan mi a rákért tennénk ilyesmit? A választ úgy a legkönnyebb megérteni, ha elképzeljük, hogy minden ember rendelkezik valamennyi kihívás-potenciállal. Ez alatt azt értem, hogy van valamekkora képessége a kihívások leküzdésére, és(!) van valamekkora igénye a kihívásokra. Ezt a kihívás-potenciált pedig ki kell használni, jól kell lakatni. Olyannyira, hogy az életre kelti az alábbi törvényszerűséget:

BÁRMILYEN KIHÍVÁS JOBB, MINT A SEMMILYEN KIHÍVÁS.

A kellemesen borzongató, az elménket pont a megfelelő módon és mértékben bizsergető kihívás nyilván jobb, mint amikor az embert zombik üldözik, ráadásul úgy, hogy a bal lábára rá van betonozva egy tűzoltó vödör. De hangozzék bármennyire értelmetlenül, hihetetlenül: a zombis happening még mindig jobb, mint amikor nincs semmilyen kihívás. Sorry, ha választanod kell a semmi és a zombik között, a zombikat fogod választani.

Ha ezen a szemüvegen keresztül diszkréten körbesasolsz, hirtelen sokkal tisztább lesz a kép. Megérted, hogy miért keverednek az emberek olyan ostoba módon, kívülről jól előreláthatóan bajba. És azt is megérted, hogy miért tűnik időnként úgy, mintha nem is akarnának kimászni belőle. Nem állítom, hogy élvezik, amikor szügyig ér a ganyé. De amíg nem találnak jobbat, maradni fognak. Bármennyire is morbidul hangzik, legtöbbször úgy tudnál nekik segíteni kimászni a bajból, ha rá tudnál mutatni, hogyan kerülhetnének másképp még nagyobb bajba.

A sztorinak ez a része még úgy-ahogy emészthető. Igazán az a fájdalmas, amikor saját magunkra kell alkalmazni. Ha most úgy nézel a monitorra, mint zsidó templomban az utálatos képre, hát nem hibáztatlak érte. Van, hogy az igazság undorító. Nekem sem esik jól, ha ebből az aspektusból szemlélem meg életem néhány Darwin-díjas húzását. Volt már vesekövem, az se fájt jobban. De a nagyobb szabadsághoz nem elég, ha szépeket gondolunk. Van, hogy az eldugult WC-hez egy fogpiszkáló az egyetlen célszerszámunk.

A nagyobb érthetőség kedvéért tisztázzunk valamit! A tennivaló és a kihívás nagyon nem ugyanaz. Simán lehet, hogy valakinek hegyekben áll a tennivalója, kihívást viszont a környéken sem lát. Kihívásnak azt a helyzetet nevezzük, amire még nincs megoldásod, de muszáj, hogy legyen. Kihívás az, ami így is, úgy is végződhet. Ha nincs benne bizonytalanság-faktor, akkor az nem kihívás. Hogy kinél mi számít kihívásnak, az attól függ, mennyi bizonytalanságtól emelkedik meg az adrenalin szintje. Van, akinek kihívás bemenni a hivatalba, míg másnak grizzly medvével kell pirospacsit játszania, hogy megdobbanjon a szíve.

Egy a lényeg, gondoskodni fogsz arról, hogy legyen elég kihívás az életedben. Vagy így vagy úgy. Ha elég tudatos vagy, akkor találsz magadnak plusz kihívást. Ha nem - akkor addig mesterkedsz, míg teljesen észrevétlenül össze nem hozol egy mínusz kihívást. A minőségbeli különbséget az adja, hogy az egyiket tudatosan te hozod létre, a másiknak meg csak megágyazol, aztán várod, mi történik. Ebből következik, hogy az egyiket élvezni fogod, a másiktól viszont szenvedsz majd, mint a kutya. És hogy az egészet még gusztustalanabbá tegyem: minél jobb képességű vagy, annál durvább mínusz kihívásokat tudsz teremteni. Hosszan tudnám sorolni a példákat.

Szükséged van kihívásokra. Erről nem dönthetsz. Arról dönthetsz, hogy milyen módon elégíted ki ezt az igényedet. Ha elborítanak a mínusz kihívások, arra az jelenti a gyógyírt, ha elkezdesz tudatosan plusz kihívásokat kreálni. És még egyszer hangsúlyozom, nem számít, hogy másoknak mi az elég. Lehet, a szomszédnak az jelenti az élet kalandját, hogy csak a legutolsó pillanatban vágtázik ki a kukával, amikor a narancssárga ruhások már fékeznek a ház előtt. Nincs arra garancia, hogy ez téged is ki fog elégíteni. Az elegendő abból látszik, hogy tényleg összekapod magad, hajlandó vagy megváltozni, felhagyni olyan szokásokkal, rutinnal, amelyekről te is tudod, hogy bajba sodornak. Amíg ez nem következik be, addig nem érted el az inger küszöbödet, tök mindegy, mekkora vihart támasztottál.

Hosszú lett a cikk, de még így is erősen zanzásított. Valójában egy majd félnapos előadás kivonata, amiből nyilván csak a lényeg leglényege fért bele. Remélem, azért így is hasznosnak találtad. Ha sikerül magadévá tenni az itt leírtakat, az garantáltan új fejezetet nyit az életedben.

Sok sikert!



Ajánlott oldalak:


Életerő tuning
Tuningold fel magad!

2012. március 8., csütörtök

Ennek nem így kéne lennie...

Van, hogy az embernek felhorgad az igazságérzete. Manapság talán még könnyebben is, mint régen. Persze általában összeszorítja a fogait és küzd. Mert küzdeni kell. De időnként jönnek olyan napok, amikor túl sok a kihívás, amikor túl sok irányból támadnak, amikor túl magasak a hullámok. És ilyenkor néha nem tudja türtőztetni magát. Ha csak gondolatban is, de kitör: A K...VA ÉLETBE! HOL ITT AZ IGAZSÁG?

Állítólag odaát. Ezt persze hitelt érdemlően még nem erősítette meg senki, de most nem is ezzel akarok foglalkozni. Sokkal inkább azzal, hogy miért borít ki minket annyira az igazságtalanság, az aljasság, az árulás, a leleplezett manipuláció. Egyik oka nyilván a velünk született igazságérzetünk. Mert velünk születik. Pici gyerekeknél kiválóan megfigyelhető, hogyan háborodnak fel a méltánytalanságon, ami a személyüket éri. Még szavuk sincs arra, amit éreznek, mégis tudják, hogy ez így nem kóser.

De talán ennél is fontosabb az a szocializációs folyamat, amin legtöbbünk keresztülment. A mesék, amiket hallgattunk és olvastunk, a nevelés, az oktatás - mind-mind igazságról, becsületről, őszinteségről, szeretetről szólt. Meg arról, hogy a jó elnyeri a jutalmát. A rossz, pedig megbűnhődik.

Tényleg, nézzük csak meg a meséket! Igazságos Mátyás király megvédi a szegényeket a kapzsi földesuraktól. A legkisebb királyfi lazán lenyomja az irigy és gonosz tesókat. A becsületes szegénylegény, pedig olyan szinten nyűgözi le a királyt, hogy az egyből 50%-os tulajdonrészt kínál neki a Birodalom Zrt-ből. Plusz még a lányával is összehozza. Aki persze nem kancsal, nem kampós az orra, és nincs olyan alsó harapása, mint egy boxernek. Szóval minden szánsájn, heppi és hálidéj.

Hát ezzel traktálnak minket a legfogékonyabb éveinkben. Aztán felnövünk, és mit látunk? Mátyás király már meg sem próbál úgy tenni, mintha nem sz{rna magasról a szegényekre. A legkisebb királyfi drogos lúzer lett, mert a tesók porig alázták. A szegénylegény pedig nemhogy igazgatótanácsi elnök nem lesz, még a palotába se jut be, mert a kapuőrök szétrúgják a seggét és elzavarják. Ja, a királykisasszony pedig egy agyonplasztikázott, pénzsóvár szörnyeteg. A jót a megérdemelt jutalom helyett körberöhögik, a rossz, pedig Ibizán bűnhődik, ahol jóval nagyobb a bőrrák kockázata. Csoda, hogy kicsit becsapva érezzük magunkat?

Persze nem mondom, hogy a Piroska és a farkasnak ott kellene véget érnie, ahol a farkas felzabált mindenkit, és jókat böfög az extra adag savlekötőtől. De azt állítom, hogy az idealizálás és a valóság között akkora tud lenni a kontraszt, amitől nem is olyan nehéz meghasonulni. És a megkeseredés, a lealjasodás mindig ebből táplálkozik. A gonoszság nem az ideálok hiányában jön létre. Az ember attól válik gonosszá és aljassá, mert úgy érzi, hogy cserbenhagyták az ideáljai. Ettől nem lesz mindenki szükségszerűen aljas. De az aljas ember ettől lesz aljas. A keserű, pedig ettől lesz keserű.

Mi a megoldás? Írjunk a gyerekeknek realista meséket? Hamupipőke végezze alkoholista prostiként? Nem. Az embernek szüksége van ideálokra. Ezek olyanok, mint a világítótorony - mutatják az utat. De ahhoz, hogy képesek legyünk elviselni az ideálok és a valóság közötti kontrasztot, szükségünk lesz erőre, tartásra is. Különben előbb-utóbb tényleg belerokkanunk.

És honnan lesz erőnk? Részben ez is velünk születik. Kivel több, kivel kevesebb. Aztán ott a nevelés. Leginkább a példa. De a születési adottsággal nincs mit kezdeni, a nevelés, pedig már lejárt lemez, mire ezeket a sorokat olvasod. Van viszont még valami.

A TUDÁS.

Tudás alatt nem azt értem, hogy valaki olvasta a Könyvek könyvét. Tudás alatt egy bűvös háromszöget értek: információ - alkalmazási képesség - hajlandóság. Amikor tisztában vagy a miérttel, tudod a hogyant, és készen állsz megtenni - ezt nevezzük TUDÁSNAK. Az elkeseredés mindig a tehetetlenségből fakad, az, pedig a tudás hiányából. Nyilván nem leszel soha képes arra, hogy mindent megoldj, amivel az élet szembesít. De minél többet tudsz, annál ritkábban fogod érezni, hogy sarokba szorítottak.

Szükségünk van ideálokra. De szükségünk van tudásra is, hogy képesek legyünk megküzdeni az ideálok és a valóság között feszülő különbséggel. Más szavakkal: higgyünk a jóságban, a becsületben, a tisztességben, a hűségben, de ez nem ok arra, hogy hülyék is legyünk. Pár napja elkaptam egy dokumentumfilmet, ami a cápaturizmusról szólt. Ennek az a lényege, hogy a kíváncsi és kalandvágyó turistákat leviszik a cápák közé. Az óvatos duhajokat ketrecben, a bátrabbakat viszont közvetlenül a cápák közelébe. Az idegenvezetők sokat látott rutinos szakemberek, akik kivétel nélkül imádják és istenítik a cápákat. De a saját túlélésüket nem arra alapozzák, hogy biztos a cápák is hasonlóan éreznek. Szeretik a cápákat, de annyira éberek a közelükben, amennyire csak ember éber lehet. Nagyon-nagyon pontosan tudják, mit szabad és mit nem. És nagyon ügyelnek arra, hogy ezzel a turisták is tisztában legyenek.

Ez egyébként egy egészen jól használható metafora. Tekinthetsz úgy az életre, ahogy ezek az őrültek tekintenek a Nagy Fehérre. Csodálhatod, szeretheted, rajoghatsz érte. De ne várd, hogy tolerálni fogja, ha meggondolatlanul viselkedsz, csak azért, mert így érzel iránta. Nem kell azt hinni, hogy az élet rossz vagy gonosz. Egyszerűen csak azt kell tudomásul venni, hogy nem túlságosan elnéző. Ha ezt szem előtt tartod, ha igyekszel minél többet megtudni róla, ha éber maradsz, akkor egészen közelről is biztonságosan szemügyre veheted. Ha pedig megharapott, nem megutálni kell, hanem megtanulni a leckét.

Az egyik cápatúra-vezető elmesélte, hogy 20 éven keresztül randizott testközelből a kedvenceivel. Aztán egy nap az egyik turistának egy világos utasítás sem volt elég világos. Olyasmit tett, amit nem lett volna szabad, a cápa, pedig nem kérdezett, büntetett. Sajnos nem a turistát, hanem az idegenvezetőt, aki csak a hihetetlen szerencséjének köszönhette, hogy nem halt bele a támadásba. Túlélte, felépült, folytatta a munkáját, és még mindig rajong a cápákért. Az egyik ugyan kis híján megölte, de ő tudja, hogy nem a cápa a felelős, hanem a síkhülye turista. Tanulságos. Érdemes elgondolkodni rajta, átvenni, és kiterjeszteni az életre.

Sok sikert!


2012. február 22., szerda

A bűn tudata

Nem egy hálás téma. Ha pozícionálni akarnánk a népszerűségi skálán, valahol a hüvelygomba és a gennyedző prosztatagyulladás magasságában kellene kutakodnunk. Érdemes egyáltalán foglalkozni vele? Nem lenne egyszerűbb oda söpörni, ahová való - a szőnyeg alá? A csábítás nyilván erős. De a szőnyeg alá söpört dolgok egy idő után bűzleni kezdenek, és nem hagyják, hogy ne vegyünk tudomást róluk. Ráadásul, minél régebb óta bűzlenek, annál erősebb a szag, ezért egyre kevésbé van kedvünk foglalkozni velük. Amitől persze még erősebb lesz a bűz. És ez így megy tovább, egészen addig, amíg valamilyen okból meg nem fegyelmezzük magunkat. De nem elrettenteni akarlak. Valójában arra szeretnék rámutatni: van abban valami jó is, ha bűntudatot érzel.

Bűntudat. Lelkiismeret furdalás. Az egész ott kezdődik, hogy úgy érezzük, ártottunk valakinek. Minél nagyobbnak ítéljük ennek a súlyát, annál erősebb lesz a bűntudatunk. Ártani nemcsak úgy lehet, ha teszünk valamit. Néha azzal ártunk, amikor elmulasztunk cselekedni.

Ártani másoknak - ennek megítélése nem teljesen objektív. Legfőképp az adott társadalom vagy azon belül egy adott csoport normái határozzák meg. Nagy általánosságban, ártani valakinek annyit tesz, mint megsérteni egy megegyezést, megszegni egy fogadalmat, elmulasztani betartani egy ígéretet. A megegyezés, fogadalom vagy ígéret lehet írásos, szóbeli vagy akár hangosan ki sem mondott. Egy a lényeg: önként csatlakozz hozzá, önként fogadd meg, önként tegyél ígéretet. És abban a pillanatban, amikor teszed, gondold komolyan.

Példa

Tibike a nagyanyjával utazik a buszon. A következő megállóban felszáll egy idős néni, de hiába néz körül, már nincs sehol szabad hely. Tibike ezt észreveszi, és jólnevelt kisfiú lévén azonnal felpattan, hogy átadja a helyét. A néni hálásan kucorodik le a nagyi mellé, ő pedig a büszkeségtől bepárásodott szemekkel néz a kis unokájára, és azt mondja neki: Nagyon jó kisfiú vagy! Ígérd meg, hogy mindig átadod a helyedet, jó? Tibike pedig megígéri. És komolyan is gondolja. Aztán eltelik 20 év. Tibi ül a buszon, és hazafele utazik. Nagyon tré napja volt, fáradt és utálja az egész világot. A következő megállóban egy idős néni száll fel. De hiába néz körbe, sehol egy szabad hely. Tibi fejében pedig Dulifuli - aki ideiglenesen átvette a hatalmat felette - azt mondja: a t....m fog mindig jótékonykodni! Adja át valaki más a helyét! De senki nem mozdul. Tibinek pedig enyhe bűntudata lesz. Mert egykoron megígérte a nagyinak, hogy mindig át fogja adni a helyét.

Ellenpélda:

Sanyi nősülni készül. Imádja a leendő feleségét és semmi kifogása nincs a házasság ellen. De a hűség nem erős oldala. Soha, egyetlen nőhöz sem volt hűséges, és ami azt illeti, most sem tervez ilyesmit. Úgy gondolja, ha jól bánik a feleségével, ha megad neki mindent, akkor semmi baj nincs az időnkénti kalandozásaival. És azzal sincs semmi baja, ha adott esetben hazudni kell az ő kis drágájának. Ezek számára beleférnek, hiszen a béke és a boldogság fontosabb, mint az őszinteség és a hűség.

Ezért aztán az égvilágon semmi problémát nem okoz számára az esküvői fogadalom. Az csak egy ceremónia, amin túl kell esni. Elmondja, amit el kell mondania, ígéretet tesz, de egy pillanatig sem gondolja komolyan. Ezért nem lesz bűntudata, amikor megcsalja a feleségét.

Példa

Géza még kisgyerek, telis-tele idealizmussal. Egy nap az utcán azt látja, hogy a zebránál egy idős néni megkér egy kamaszt, hogy segítse át a másik oldalra. A kamasz azonban durván kiröhögi a nénit és otthagyja. Gézát nagyon bántja ez, és megfogadja magában: ő mindig segíteni fog az idős embereknek. Aztán eltelik 25 év, Géza felnőtt és VIM (Very Important Manager) lett belőle. Egy nap éppen egy élethalál tárgyalásra rohan, amikor a zebránál egy anyóka félénken megszólítja: átkísérne a túloldalra, fiatalember? - Most nem érek rá! - mordul rá Géza, aztán tovább száguld. Hiszen élethalál tárgyalásra megy. És mégis. Lelkének egy darabkáját elfoglalja a bűntudat.

A bűntudat tehát abból táplálkozik, hogy úgy érezzük ártottunk valakinek. Ennek a közös nevezője mindig egy megszegett egyezség, ígéret vagy fogadalom. Ha ez nincs, nincs bűntudat sem. Ha sosem fogadtad meg, hogy nem ártasz a teheneknek, akkor a marhapörkölt nem okoz lelkiismeret furdalást. Ám sunyin a háttérben meghúzódva van itt még valami. A lényeg.

A bűntudat előfeltétele, hogy amikor megszegsz egy ígéretet, fogadalmat vagy megegyezést, azt kell érezned: volt választásod!

Itt van kutya elvtárs elvermelve. Ha totálisan biztos vagy abban, hogy nem volt választásod, akkor nem lesz bűntudatod sem. Ékes bizonyítéka ennek az a jelenség, amit a pszichológiában racionalizálásnak neveznek. A racionalizálás általánosságban egy arra tett erőfeszítés, hogy igazoljunk egy döntést vagy tettet, aminek a helyessége megkérdőjelezhető. Ez fokozottan igaz azokra a szituációkra, amelyek miatt bűntudatot érzünk. És mi a racionalizálás közös nevezője? Így kellett döntenem. Így kellett cselekednem. Más szavakkal:

Nem volt választásom!

Az ember ott mélyen legbelül pontosan tudja: azért van bűntudata, mert volt választása. És olyan mértékben tudja csökkenteni a bűntudatát, amilyen mértékben el tudja hitetni önmagával, hogy nem volt választása. Figyelem! Önmagával kell elhitetnie. Ha csak másokkal hiteti el, az nem segít.

Mi ezzel a baj?

Ez egy rendkívül alattomos mechanizmus,és valószínűleg több szenvedésért felelős, mint bármi más. Azzal ugyanis, hogy meggyőzöd magad arról: nem volt választásod, voltaképp önként elveszed önmagadtól a szabad akaratod egy darabkáját. És minél többször kell elhitetned magaddal, hogy nem volt választásod, a szabad akaratod annál nagyobb darabjáról mondasz le. Nem állítom, hogy dalolva. De önként.

Egyszerűsítek, jó?

Minél többször próbálsz a bűntudattól racionalizálással megszabadulni, annál kevésbé leszel szabad. Keress valakit, akinek láthatóan és kimondottan szinte soha nincs bűntudata, és válassz az alábbi két lehetőség egyike közül: vagy összehozott a sors Sosembotló Szent Elemérrel, vagy ott áll előtted egy élő marionett bábu. Valaki, aki úgy működik, mint egy automata, egy robot, egy vegytiszta inger-reakció mechanizmus. Látszólag bármit megtehet. Valójában mindig azt KELL tennie, amire a "körülményei kényszerítik".

A bűntudat nem jó érzés. De azon túl, hogy sáros vagy, jelez még valamit. A szabad akaratod meglétét. Amikor az ember bűntudatot érez, nagyon erős a késztetése arra, hogy megszabaduljon tőle. De az Isten szerelmére, ne úgy, hogy feláldozod a szabad akaratodat! Különben egyre inkább úgy fogod érezni, mintha az életed valamiféle mocsárban való, mind hiábavalóbb vergődés lenne. És annál már csak egy dolog rosszabb. Amikor eljutsz odáig, hogy már nincs bűntudatod. Mert addigra nemcsak bűntudatot nem fogsz érezni. Semmi mást sem. És ha valamit, hát ezt joggal nevezhetnénk pokolnak.

Sok sikert!