2012. február 22., szerda

A bűn tudata

Nem egy hálás téma. Ha pozícionálni akarnánk a népszerűségi skálán, valahol a hüvelygomba és a gennyedző prosztatagyulladás magasságában kellene kutakodnunk. Érdemes egyáltalán foglalkozni vele? Nem lenne egyszerűbb oda söpörni, ahová való - a szőnyeg alá? A csábítás nyilván erős. De a szőnyeg alá söpört dolgok egy idő után bűzleni kezdenek, és nem hagyják, hogy ne vegyünk tudomást róluk. Ráadásul, minél régebb óta bűzlenek, annál erősebb a szag, ezért egyre kevésbé van kedvünk foglalkozni velük. Amitől persze még erősebb lesz a bűz. És ez így megy tovább, egészen addig, amíg valamilyen okból meg nem fegyelmezzük magunkat. De nem elrettenteni akarlak. Valójában arra szeretnék rámutatni: van abban valami jó is, ha bűntudatot érzel.

Bűntudat. Lelkiismeret furdalás. Az egész ott kezdődik, hogy úgy érezzük, ártottunk valakinek. Minél nagyobbnak ítéljük ennek a súlyát, annál erősebb lesz a bűntudatunk. Ártani nemcsak úgy lehet, ha teszünk valamit. Néha azzal ártunk, amikor elmulasztunk cselekedni.

Ártani másoknak - ennek megítélése nem teljesen objektív. Legfőképp az adott társadalom vagy azon belül egy adott csoport normái határozzák meg. Nagy általánosságban, ártani valakinek annyit tesz, mint megsérteni egy megegyezést, megszegni egy fogadalmat, elmulasztani betartani egy ígéretet. A megegyezés, fogadalom vagy ígéret lehet írásos, szóbeli vagy akár hangosan ki sem mondott. Egy a lényeg: önként csatlakozz hozzá, önként fogadd meg, önként tegyél ígéretet. És abban a pillanatban, amikor teszed, gondold komolyan.

Példa

Tibike a nagyanyjával utazik a buszon. A következő megállóban felszáll egy idős néni, de hiába néz körül, már nincs sehol szabad hely. Tibike ezt észreveszi, és jólnevelt kisfiú lévén azonnal felpattan, hogy átadja a helyét. A néni hálásan kucorodik le a nagyi mellé, ő pedig a büszkeségtől bepárásodott szemekkel néz a kis unokájára, és azt mondja neki: Nagyon jó kisfiú vagy! Ígérd meg, hogy mindig átadod a helyedet, jó? Tibike pedig megígéri. És komolyan is gondolja. Aztán eltelik 20 év. Tibi ül a buszon, és hazafele utazik. Nagyon tré napja volt, fáradt és utálja az egész világot. A következő megállóban egy idős néni száll fel. De hiába néz körbe, sehol egy szabad hely. Tibi fejében pedig Dulifuli - aki ideiglenesen átvette a hatalmat felette - azt mondja: a t....m fog mindig jótékonykodni! Adja át valaki más a helyét! De senki nem mozdul. Tibinek pedig enyhe bűntudata lesz. Mert egykoron megígérte a nagyinak, hogy mindig át fogja adni a helyét.

Ellenpélda:

Sanyi nősülni készül. Imádja a leendő feleségét és semmi kifogása nincs a házasság ellen. De a hűség nem erős oldala. Soha, egyetlen nőhöz sem volt hűséges, és ami azt illeti, most sem tervez ilyesmit. Úgy gondolja, ha jól bánik a feleségével, ha megad neki mindent, akkor semmi baj nincs az időnkénti kalandozásaival. És azzal sincs semmi baja, ha adott esetben hazudni kell az ő kis drágájának. Ezek számára beleférnek, hiszen a béke és a boldogság fontosabb, mint az őszinteség és a hűség.

Ezért aztán az égvilágon semmi problémát nem okoz számára az esküvői fogadalom. Az csak egy ceremónia, amin túl kell esni. Elmondja, amit el kell mondania, ígéretet tesz, de egy pillanatig sem gondolja komolyan. Ezért nem lesz bűntudata, amikor megcsalja a feleségét.

Példa

Géza még kisgyerek, telis-tele idealizmussal. Egy nap az utcán azt látja, hogy a zebránál egy idős néni megkér egy kamaszt, hogy segítse át a másik oldalra. A kamasz azonban durván kiröhögi a nénit és otthagyja. Gézát nagyon bántja ez, és megfogadja magában: ő mindig segíteni fog az idős embereknek. Aztán eltelik 25 év, Géza felnőtt és VIM (Very Important Manager) lett belőle. Egy nap éppen egy élethalál tárgyalásra rohan, amikor a zebránál egy anyóka félénken megszólítja: átkísérne a túloldalra, fiatalember? - Most nem érek rá! - mordul rá Géza, aztán tovább száguld. Hiszen élethalál tárgyalásra megy. És mégis. Lelkének egy darabkáját elfoglalja a bűntudat.

A bűntudat tehát abból táplálkozik, hogy úgy érezzük ártottunk valakinek. Ennek a közös nevezője mindig egy megszegett egyezség, ígéret vagy fogadalom. Ha ez nincs, nincs bűntudat sem. Ha sosem fogadtad meg, hogy nem ártasz a teheneknek, akkor a marhapörkölt nem okoz lelkiismeret furdalást. Ám sunyin a háttérben meghúzódva van itt még valami. A lényeg.

A bűntudat előfeltétele, hogy amikor megszegsz egy ígéretet, fogadalmat vagy megegyezést, azt kell érezned: volt választásod!

Itt van kutya elvtárs elvermelve. Ha totálisan biztos vagy abban, hogy nem volt választásod, akkor nem lesz bűntudatod sem. Ékes bizonyítéka ennek az a jelenség, amit a pszichológiában racionalizálásnak neveznek. A racionalizálás általánosságban egy arra tett erőfeszítés, hogy igazoljunk egy döntést vagy tettet, aminek a helyessége megkérdőjelezhető. Ez fokozottan igaz azokra a szituációkra, amelyek miatt bűntudatot érzünk. És mi a racionalizálás közös nevezője? Így kellett döntenem. Így kellett cselekednem. Más szavakkal:

Nem volt választásom!

Az ember ott mélyen legbelül pontosan tudja: azért van bűntudata, mert volt választása. És olyan mértékben tudja csökkenteni a bűntudatát, amilyen mértékben el tudja hitetni önmagával, hogy nem volt választása. Figyelem! Önmagával kell elhitetnie. Ha csak másokkal hiteti el, az nem segít.

Mi ezzel a baj?

Ez egy rendkívül alattomos mechanizmus,és valószínűleg több szenvedésért felelős, mint bármi más. Azzal ugyanis, hogy meggyőzöd magad arról: nem volt választásod, voltaképp önként elveszed önmagadtól a szabad akaratod egy darabkáját. És minél többször kell elhitetned magaddal, hogy nem volt választásod, a szabad akaratod annál nagyobb darabjáról mondasz le. Nem állítom, hogy dalolva. De önként.

Egyszerűsítek, jó?

Minél többször próbálsz a bűntudattól racionalizálással megszabadulni, annál kevésbé leszel szabad. Keress valakit, akinek láthatóan és kimondottan szinte soha nincs bűntudata, és válassz az alábbi két lehetőség egyike közül: vagy összehozott a sors Sosembotló Szent Elemérrel, vagy ott áll előtted egy élő marionett bábu. Valaki, aki úgy működik, mint egy automata, egy robot, egy vegytiszta inger-reakció mechanizmus. Látszólag bármit megtehet. Valójában mindig azt KELL tennie, amire a "körülményei kényszerítik".

A bűntudat nem jó érzés. De azon túl, hogy sáros vagy, jelez még valamit. A szabad akaratod meglétét. Amikor az ember bűntudatot érez, nagyon erős a késztetése arra, hogy megszabaduljon tőle. De az Isten szerelmére, ne úgy, hogy feláldozod a szabad akaratodat! Különben egyre inkább úgy fogod érezni, mintha az életed valamiféle mocsárban való, mind hiábavalóbb vergődés lenne. És annál már csak egy dolog rosszabb. Amikor eljutsz odáig, hogy már nincs bűntudatod. Mert addigra nemcsak bűntudatot nem fogsz érezni. Semmi mást sem. És ha valamit, hát ezt joggal nevezhetnénk pokolnak.

Sok sikert!

2012. február 13., hétfő

Szerelem és gyűlölet

Nem is erről akartam írni. Arra gondoltam, mit nekem a Valentin nap, majd jó, hogy nem hagyom, hogy befolyásoljon. Meg is volt a téma, már csak le kellett volna írnom. De jött a marketing gépezet és bedarálta az ellenállásomat. Na azért nem az egészet. Annyi maradt belőle, hogy ne szívecskékről, rózsaszín lufikról, dagadt kis puttókról írjak, hanem a szerelem sötét oldaláról. Szerelem – az első vérig?

Ha át nem is élted, példát biztosan láttál már rá. Hitlert vagy a Ku-Klux-Klant leszámítva, talán senki nem képes olyan elsöprő, mindent elemésztő gyűlöletre, mint azok, akik egykor fülig szerelmesek voltak egymásba. És ha idáig nem is fajul a helyzet, azt biztosan nem kell bizonygatnom, hogy nagyon kevesen tudnak annyira kiborítani, mint az, aki a legközelebb áll a szívedhez. Ha nem tudod, miről beszélek, akkor te az elenyésző kisebbséget képviseled.

Az elmúlt években sajnos többször is alkalmam volt végignézni, ahogy váláson frissen átesett exházastársak között lassan, de biztosan felüti a fejét az acsarkodás. Addig ésszerűnek, józanul gondolkodónak hitt emberek mutatták meg olyan arcukat, ami korábban teljesen ismeretlen volt számomra. Ezen esetek egy szomorú közös nevezője, hogy acsarkodásuk eszközéül leggyakrabban a gyerekeket választották. És jól láthatóan nem érdekelte őket, hogy mi lenne jó a gyaraknek, csak egy számított: betartani a másiknak.

Hogyan tud a világ ekkorát fordulni? Hogyan lehet ennyire hirtelen és látványosan átesni a ló másik oldalára? Hogyan lehetséges, hogy éppen azt gyűlöljük, éppen arra haragszunk a legjobban, akit korában a legjobban szerettünk? Két okot is tudok rá. Azt nem állítom, hogy nincs több, de a kettő közül valamelyik tuti ludas a történtekben.

Az egyikről tavaly tulajdonképpen már írtam. A „haragszom rád” valódi oka mindig ez az érzés: nem tudok kommunikálni veled. Bármennyire is reálisnak, valóságosnak tűnik, hogy azért haragszol, amit a másik tett vagy nem tett, igazából az ezt kísérő gondolat a hunyó, miszerint ezt nem fogod tudni megbeszélni vele. Ez azt jelenti, hogy ha képes lennél mindent megbeszélni a másikkal, de tényleg mindent, akkor sohasem haragudnál rá? Lényegében igen. Persze pillanatnyi fellángolás bekövetkezhetne, de a tartós durcinak esélye sem lenne.

Ez az oka annak, hogy azok az emberek, akik jól kommunikálnak, sokkal ritkábban rágnak be embertársaikra. És hogy a zavart elkerüljük, tegyük gyorsan helyre, mit jelent az, hogy valaki jól kommunikál. Nagyon leegyszerűsítve ezt: képes és hajlandó hatni másokra, illetve képes és hajlandó hagyni, hogy mások hassanak őrá. Attól, hogy valaki beszédes, még nem feltétlenül kommunikál jól. Valójában elég sokan operálnak ezzel a trükkel. Azért beszélnek sokat, hogy védjék magukat, így próbálják megakadályozni, hogy mások hatást gyakorolhassanak rájuk.

Picit azért adjunk a Valentin-napi hangulatnak is! Ez a kommunikációs izé felelős a kibékülős szex legendásan magas hőfokáért is. Amikor Jancsi és Juliska elkezdenek ordibálni egymással, akkor végre megindul a kommunikáció. Ennek hatására a kettejük között feszülő indulat előjelet vált és fokozatosan vonzódásba fordul át. Na és mi a férfi és a nő közötti kommunikáció legizgalmasabb formája? Bezony. Jöhet az ágy. Az étkezőasztal. A lift. A.... Nem folytatom, mert belepirulok.

Akkor most nézzük a másik okot! Ez a lassan ölő méreg, ez az, ami igazán képes kapcsolatokat, embereket tönkretenni. Ez az, amin egyszerű eszközökkel nem lehet segíteni, amihez általában már szakemberre van szükség. Ez az, amikor nem egyszerűen csak berágok a másikra, hanem lassan, de biztosan egyre ellenszenvesebbé válik. Ez az, amikor a szerelem nem is volt szerelem.

Régi megfigyelés, hogy a lányok néha olyan férjet választanak maguknak, aki hasonlít az apjukra. Ennek az az oka, hogy az életükben apa volt a hős, a megmentő, akire támaszkodhattak. Így, amikor társat kell választaniuk, az elméjük hajlamos olyasvalakit keresni, aki hasonlít apura. Ha talál valakit, akkor ezt a szerelem, pontosabban a vonzódás, illetve az ezzel kombinált biztonságérzet érzésével jelzi. Sajnos akkor is hajlamos jelezni, ha a hasonlóság csak felszínes. Például a kiválasztott hangja, hanghordozása, stílusa, esetleg megjelenése hasonlít a lány apjáéra. Ilyenkor támad a „szerelem”, és nem számít gyakran az sem, ha a fiú lelkileg szöges ellentéte apának, konkrétan egy rohadék. Ezekből a sztorikból sok film készült már, de biztosan láttál ilyet a saját környezetedben is.

Persze nemcsak apu lehet a hős, és ez nemcsak a lányokra igaz. A fiúk ugyanígy működnek. Néluk lehet anyu a hős, vagy a nagymama, a nagynéni, egy óvónéni, egy ápolónő, a lehetőségek skálája közelít a végtelenhez. Az egyik legmegdöbbentőbb személyes élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor az autós kihangosítón keresztül egyszer hallottam, ahogy egy barátom az exfeleségével beszél. Korábban már sokszor hallottam az anyjával besélgetni, de csak akkor, egyetlen alkalommal a volt feleségével. Az exasszonynak TELJESEN olyan volt a hangja, a beszédstílusa, a hanglejtése, mint az illető anyjának! Ha nem hallom a beszélgetést a legelejétől, azt hiszem, hogy a mamával beszélget. Esetében valószínűleg ez elég volt ahhoz, hogy „szerelembe essen”, és nagyon más nem kötötte össze őket. Nem is működött a dolog.

Természetesen nem fogsz minden szembejövőbe belezúgni, aki egy kicsit is hasonlít apura, anyura vagy életed valamelyik hősére. Ehhez szükség van jó pár körülmény kedvező vagy kedvezőtlen alakulására. De az biztos, hogy ha a körülmények összejönnek, akkor el fog borítani a szerelem, és nem fogsz hallgatni sem a saját megérzéseidre, sem pedig a szeretteid figyelmeztetésére. És így jön létre a „se veled, se nélküled” állapot, amikor a felek képtelen együtt élni, de nem tudnak elszakadni sem. Összeköti őket egy öntudatlan vonzódás. Nem mondom, hogy képesnek kellene lenned hideg fejjel kezdeni egy kapcsolatot. De képesnek kellene lenned észrevenni a jeleket. És amikor a hang a fejedben azt mondja: majd biztosan megváltozik, akkor tudnod kell, honnan jön a hang. Ez a tudatalattid ragaszkodása egy álapuhoz, álóvónénihez, álnagyihoz. Ez elég a szerelemhez. De túl kevés a boldogsághoz.

2012. február 8., szerda

Változó kor


Azt gondolom, ezt a mi világunkat alapvetően kétfajta aspektusból szemlélhetjük. Az egyik alapgondolata az, hogy megvan neki a rendes kerékvágása, amiből időnként kizökken ugyan, de aztán vissza is zökken. Válságok jönnek-mennek, időnként extrém hideg, máskor meg hőségrekord, ennek lemegy a árfolyama, annak meg fel. De előbb-utóbb minden helyreáll és úgy lesz, mint régen. Csak okosabb telefonokkal meg kisebb számítógépekkel.

Aztán van ez a másik nézőpont. A világunk, a társadalmunk, a civilizációnk változás előtt áll. A változás iránya és mértéke persze erősen kérdéses. Instant világvégéről, lassú agóniáról éppúgy olvashatsz, mint a valós értékek reneszánszáról. Elfogy a kőolaj, a gáz, a szén, az atom. Nem lesz víz és ennivaló, lesz helyette szemét meg globális felmelegedés. Hogy pontosan mi vár ránk, azt szerintem senki nem tudja. Sokan próbálkoznak, de olyan ez, mint a hosszú távú időjárás előrejelzés: ha bejön, akkor isten vagyok, ha nem, akkor meg úgyis elfelejtik.

A magam részéről én ez utóbbi felé húzok inkább. Nem hiszek a világvégében és igyekszem kerülni azokat, akik erről kárognak. De abban hiszek, hogy változás előtt állunk. Túl sok a jel, túl sok a rés a pajzson. Csak egy a bökkenő. Ha nem tudjuk, merre, hogyan változik a világ, akkor hogyan tudunk felkészülni a változásra?

Talán sehogy. Talán nem is kellene foglalkozni vele. Talán ugyanúgy kellene folytatni mindent, mint eddig. Aztán, ha tényleg beköszöntött a változás, majd reagálunk rá. Nem tudom. Ez kicsit olyan, mint azután taposni a fékre, hogy belezuhantunk a szakadékba.

Amikor a lehetséges változtatásokat mérlegelem, mindig felteszem magamnak a kérdést: mi van, ha elmarad az, amire számítva az adott változtatást megvalósítottam? A legjobbak azok a változtatások, amelyekkel így is, úgy is nyersz. Mondok egy negatív és egy pozitív példát. A negatív példa legyen az, hogy atombunkert építesz a kert végében. Ha tényleg beüt a krach, úgy Te leszel a helyi Nostradamus. Ha viszont elmarad, akkor csak a fal bolondja. Plusz elcsesztél rengeteg időt, energiát és pénzt. Pozitív példa lehetne ellenben az, ha napelemeket telepítesz a háztetőre. Ha „neadjisten” összeomlik az áramhálózat, sikítani fogsz az önelégültségtől. De ha ez sosem következik be, akkor sem jártál rosszul, mert csökkent a rezsid és kevésbé függesz a szolgáltatótól.

Na, ennek szellemében javallanék valamit, amivel csak nyerhetsz, alakuljon bárhogy is az életünk. Ez pedig a változásra való képesség. Ahogy az ember egyre idősebb lesz, úgy válik egyre tapasztaltabbá is. Ami jó. Ami viszont nem az, hogy – tisztelet a kivételnek – úgy válik egyre kevésbé képessé a változásra. Ezért hiába a sok tapasztalat, egyre korlátozottabban tudja csak kiaknázni. Úgy tűnik, az életnek van érzéke a morbid humorhoz: minél okosabbak leszünk, annál kevésbé tudunk mit kezdeni vele. Szerencsére ez nem törvényszerű. Csak gyakori.

De honnan tudhatod, mennyire vagy képes változni? Ennek van egy könnyen megfigyelhető mutatója: mekkora Benned az érdeklődés? Minél inkább képes valaki érdeklődni, annál inkább képes változni is. Valójában az erős érdeklődés a változás legtermészetesebb módja. Nem tudsz úgy érdeklődni, hogy közben ne változz valamelyest. Ráadásul ha így változol, az szinte fájdalommentes, szemben azzal, amikor maga a változás a cél.

Van azért itt három tényező, amivel jó tisztában lenni. Az első az érdeklődés spektruma. Egy adott szakma vagy tevékenység elsajátításánál az érdeklődés fókuszálása a nyerő. A változásra való képességedről viszont sokkal inkább árulkodik az, mennyire széleskörű az érdeklődésed. Minél több minden érdekel, annál inkább képes vagy változni. Ez persze nem zárja ki azt, hogy igazán elmélyülj valamiben. De az elmélyülés sem zárja ki azt, hogy még egy csomó minden érdekeljen.

A következő fontos kérdés az érdeklődés célja. Mondok egy példát, hogy értsd, mire gondolok. Vegyünk valakit, akit nagyon érdekel a politika, de csak azért, hogy aztán teli szájjal fikázhassa a politikusokat. Őt nyilvánvalóan nem a megismerés, a megértés vágya vezérli. Neki egyszerűen munícióra van szüksége. Gyakran látni ilyesmit az életben, és az ilyen ember természetesen különösen képtelen a változásra. Az érdeklődés akkor eredményez rugalmasságot, ha valóban az motiválja, hogy jobban megismerd a világot.

És még valami. Egyre gyakrabban lehet találkozni olyan emberekkel, akiknek az érdeklődését szinte teljes mértékben kitölti az önismeret, önmaguk felfedezésének a vágya. Rossz hírem van: ez elég biztos jele annak, hogy az illető nem képes változni. Természetesen semmi baj nincs azzal, ha valaki törekszik a nagyobb önismeretre, sőt. De ha azon veszed észre magad, hogy ez vált a hobbiddá, a szenvedélyeddé, akkor ez jó eséllyel arra tett erőfeszítés, hogy elkerüld a változást. Más megfogalmazásban, ha önmagaddal kapcsolatban sokkal többször teszel fel „miért” kezdetű kérdést, mint olyat, ami „hogyan”-nal kezdődik, annál kevésbé vagy hajlandó változni.

Végezetül egy jó tanács. Ha tényleg biztos akarsz lenni a változásra való képességedben, kezdj el érdeklődni valami iránt, amit utálsz, elítélsz, esetleg lenézel. Ha ezt meg tudod tenni, akkor tényleg képes vagy változni. Esetleg arra is rájössz, hogy az utálatod vagy megvetésed nem is volt annyira megalapozott.

Sok sikert!