Az elnyomás anatómiája

A jószándékú ember talán legnagyobb keresztje, hogy nagyon nehezen néz szembe a ténnyel: vannak olyanok, akik szándékosan azon munkálkodnak, hogy másoknak rossz legyen. Nincsenek sokan, de a kevés is több, mint elég. Azt persze tudja, hogy léteznek ilyenek. De számára a rossz ember inkább fogalom, mint valóság. A rossz ember olyasvalaki, akiről a tévében hall, olvas az újságban, tanult történelem órán. De semmi esetre sem húsvér ember, akivel a hivatalban, a közértben, a rendelőben találkozhat. Végképp nem olyan valaki, aki otthon várja.

Kit nevezünk rossznak? Miről lehet felismerni? Agyontetovált, kopasz egybenyakú szekrényember? Metálorrú öregasszony fekete macskával és légseprűvel? Bár ilyen egyszerű lenne. Az élet azonban sokkal hosszabb, mint a mesék, így a jellemábrázolások is összetettebbek. Vegyünk egy vezetőt, aki szerényen él, van küldetéstudata, rajong a gyerekekért, a kutyákért, és elkötelezett támogatója a művészeteknek. Rossz fejnek tűnik? Ez alapján nem. És ha Adolf Hitlernek hívják? Mert őrá ez mind igaz volt. Szóval nem könnyű. De azért megpróbálunk rendet vágni a zűrzavarban.

A rossz ember definíciója egyszerű: úgy próbál boldogulni, hogy közben tudatosan árt másoknak. Fontos kritérium, hogy ez tudatos. Az ártás ténye még senkit nem tesz gonosszá. Az ártó szándék a közös nevező azokban, akik Gecen születtek. A rossz emberek nem erős felindulásból vagy irigységrohamból kívánnak másoknak hasmenéssel párosuló hörghurutot. Náluk ez nagyon is szisztematikus, már-már tervszerű. Olyan módszeresen darabolják fel a környezetükben élőket, hogy Höss, az auswitzi haláltábor egykori parancsnoka a szemét törölgetné a meghatódottságtól.

De mitől lenne bárki is ilyen? Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell nyúlnunk az ember legalapvetőbb késztetéséhez, az élni akaráshoz. Nem igényel különösebb bizonyítást, hogy minél erősebb, jobb képességű valaki, annál jobbak az esélyei. Ezért törekszik a jószándékú ember arra, hogy így vagy úgy, de javítson önmagán. Ezért tanul, ezért gyakorol, edz, ezért próbálja minél jobban megismerni a személyiségét. És ezért segít másoknak is. Pontosan tudja, hogy függ a környezetétől. Egyedül senki nem lehet király, még akkor sem, ha kívül hordja az alsógatyáját.

Ám a boldogulásnak létezik egy másik útja is. Ez a "vakok között félszemű" filozófiáját követi. A képesség és az erő ugyanis relatív. Nemcsak úgy válhatsz erősebbé, ha gyúrsz. úgy is, ha legyengíted a többieket. Mit számít, ha emberünk Taigetosz-pozitív, amikor körülötte mindenki tbc-ben haldoklik? Egy ilyen környezetben bizony ő lenne a nagymenő. És ha ezt megértetted, megértetted azt is, hogyan működik Genyó Gergő.

A rossz ember folyamatosan azon mesterkedik, hogy gyengítse a körülötte élőket. Ha van valami, ami igazán kiborítja, az annak lehetősége, hogy valaki túl jó képességűvé, túl erőssé válhat. Ettől tényleg kiveri a víz. Leginkább azért, mert saját magából indul ki. És pontosan tudja: ha ő eléggé megerősödhetne, elég hatalmat kapna, akkor csúnya világ jönne mindenki másra. Habozás nélkül elvágná a sok szemétláda torkát. Így joggal tart attól, hogy a "szemétláda" is erre készül. Tehát minden lehetséges eszközzel meg kell akadályoznia, hogy jobb képességűvé váljon.

Hogyan lehet valakit legyengíteni. Ennek is két útja van. Az egyik közvetlenül az áldozatot veszi célba. A tényleges eszköz lehet a nyílt megfélemlítés, terrorizálás, erőszak, és lehet a manipuláció is. Utóbbi esetben nem támad nyíltan. Helyette ármánykodik, hazudik, megkérdőjelez, elbizonytalanít, finoman leértékel. Ez talán még rosszabb, mint a diktatúra, mert nagyon gyakran észre sem veszik, miben sántikál.

Aztán ott a másik út. Elgyengíteni nemcsak úgy lehet valakit, ha megfosztod az erejétől. Legalább ennyire hatásos, ha szisztematikusan felnagyítod az akadályokat, amiket le kell küzdenie, vagy a veszélyt, ami fenyegeti. Gondolj csak bele: talán elég fickósnak érzed magad ahhoz, hogy puszta kézzel lenyomj egy bengáli tigrist. De ha tízen jönnek, késük is van, Neked pedig begipszelték mindkét karodat könyöktől vállig - ezt már esetleg túl nagy kihívásnak éreznéd.

Na Genya néni ebben fedettpályás világbajnok. Általában nem gondolunk rá, de az, amit valóságnak nevezünk, majd 80%-ban szubjektív. Más szavakkal, 20% tény, 80% vélemény. Ebből következően a valóságképed bitangul manipulálható. A randalelkűek meg is teszik. Amikor az élet túl sötétté, kilátástalanná válik, az mindig azért van, mert bejutottak a fejedbe és randalírozni kezdtek. Az élet soha nem annyira sötét, mint amilyennek látszik.

A frászfesztivál egyik dedikált kelléke a rossz hír. Minél többet, minél intenzívebben. Hogy a rossz hír igaz, félig igaz, esetleg totálkamu, az mellékes. A lényeg, hogy zaklasson, dühítsen, rémisszen. Figyeld pár napig a környezetedet, és mazsolázd ki, honnan, kitől kapod a nyomort és sanyart a legkoncentráltabban. Nem állítom, hogy az illető garantáltan rosszindulatú. De azt igen, hogy szeretne rosszabb passzban látni, mint amilyenben most leledzel.

A másik nagy trükk az általánosítás. Ennek legnyilvánvalóbb formája a kiterjesztés. Mindenki utál téged. Erre senkinek nincs pénze. Az emberek állandóan panaszkodnak - ez már duplacsavar: "az emberek" és "állandóan". Az általánosításban az a legszörnyűbb, hogy ha nem veszed észre, lassan beszivárog a valóságképedbe, és egyszer csak azon kapod magad, hogy mindenki rád utazik. Érdemes nagyon éberré válni, amikor valaki így próbál egy rossz hírt lenyomni a torkodon. Ki az a mindenki? Kik az „emberek”? Pontosan mikor történt?

Van az általánosításnak huncutabb formája is. Amikor kihagyják a pontos időt, helyet vagy formát. A második félévtől bevezetik a kémény- és ablakadót - hirdeti az újságcikk címe. Már rohannál a fészerbe, hogy kiegyenesítsd és megélezd a motoros kaszát, de előtte mégis elolvasod a cikket. Amiből kiderül, hogy Nyugat-Batáviáról van szó. Csakhogy addigra már fel vagy zaklatva. Bizonyítható, hogy a miniszterelnököt megvesztegették - igaz, de ez még 1962-ben történt. Nézd meg bármelyik hírportált, és legalább egy-két ilyen csúsztatást biztosan találsz.

Hosszan tudnám még folytatni, szóval nem befejezem, inkább csak abbahagyom. Zárásképpen egy gondolat: talán így még nem jutott eszedbe, de a messze-messze legértékesebb tulajdonod a valóságképed. Ha megengeded, hogy elcsesszék, azért semmi sem képes kárpótolni. Nyilván nem cél, hogy paranoiás legyél. De a naivitás sem kifizetődő. Van egy régi mondás, ami pont idevág: bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaporodat. Ápdételve, szeresd az embereket, de ne legyél hülye. Hadd szúrjam be a végére idevágó mottómat: az én lelkem nem játszótér. A tiéd se legyen az.

Sok sikert!

Ajánlott oldal:

Hogyan ismerjük fel, ki a barát és ki az ellenség?

Miért sodorja bajba magát az ember?

Miért? Bajba sodorja magát? Csak nem tenne ilyesmit! Az igazság az, hogy...de. Ez az egyik legkegyetlenebb tény, amivel életem során találkoztam. Gyakorlatilag azt lehetne mondani, hogy önmagán kívül nincs senki, aki bajba tudná sodorni. Persze gyakran előfordul, hogy másra bízza a piszkos munkát. Ám tökéletes bűntény nem létezik, mindig meg lehet találni azokat a jelentéktelennek tűnő lépéseket vagy mulasztásokat, amelyekkel így vagy úgy, de előidézte, vagy legalábbis elősegítette, hogy bajba kerüljön.

Állítólag létezik egy régi tengerész tanmese, a "rongy a fenékvízben". A sztori nagyon röviden annyi, hogy valaki a hajón észreveszi: egy rongy úszkál abban a kevés vízben, ami a hajófenékben összegyűlt. Arra gondol, hogy fel kéne venni, de mégsem teszi. Aztán valaki más ugyanígy nem teszi, aztán megint valaki, a rongy pedig ott marad. Egészen addig, amíg jön a vihar, a hajófenék pedig elkezd megtelni vízzel. Gyorsan be is kapcsolják a szivattyút, hogy kiszivattyúzzák, ám a rongy, amit korábban senki nem vett fel, beszorul a szivattyúba és eltömíti azt. A folytatást, gondolom, sejted.

De miért sodorná az ember szándékosan bajba magát? Ennyire nem lehet senki se hülye! Ami azt illeti, simán. Azért kicsit pontosítok. Különbség van a szándékos és a tudatos között. Szándékos az, amikor késztetést érzel arra, hogy megtegyél valamit. Tudatos az, amikor tudatában is vagy mind a tettednek, mind a lehetséges következményeknek. A helyzet az, hogy rengeteg dolgot csinálunk szándékosan, de nem tudatosan. Az egyik ilyen, amikor könnyed eleganciával elhajítjuk a törcsit, lerúgjuk a strandpapucsot, majd a cápák közé vetjük magunkat. Aztán döbbenten nézünk a hátúszóra, meg az A1-es fogsorra.

A magyarázat prózaian egyszerű. Az embernek szüksége van kihívásra. Nem szimplán csak jó, ha van. Valójában lételeme, mondjon bármit is. Nem számít, mennyire kepeszt a biztonság után, ott mélyen, legbelül a lelke egy darabjának kell a kihívás. Hogy mekkora és milyen jellegű, az teljesen egyénfüggő. De valamilyen, valamekkora kell. Pont annyira, mint a víz vagy a levegő.

Ami a kihívásokat illeti, két nagy csoportba sorolhatjuk őket. Az egyiket nevezhetnénk plusz kihívásnak, a másikat mínusz kihívásnak. Plusz kihívás alatt olyasmit értünk, ami építő, előremutató. Stílszerűen, plusz kihívás az, amikor valaki építkezésbe fog. De plusz kihívás lehet egy új ügyfél vagy munka megszerzése, a nyelvtanulás, egy nő vagy egy pasi meghódítása, esetleg a gyerekvállalás.

Mínusz kihívás az, amikor kimászni kell valamiből. Az ember elveszíti a munkahelyét és muszáj másikat találnia. Nem tudja fizetni a jelzáloghitelt, és a bank árveréssel fenyeget. Az egyik legnagyobb ügyfele átpártol a konkurenciához, és így ugrik a jutalék nagy része. Sorolhatnánk még hosszan a példákat, de biztosan világos, mire gondolok.

Valamit viszont szeretnék nagyon kihangsúlyozni. Nem sugallom és nem is gondolom, hogy minden rosszat mi okozunk saját magunknak. Azt viszont gondolom és ki is jelentem: mi teremtjük meg azokat a helyzeteket, amelyek aztán kihívást kreálnak a balszerencséből. Lásd a rongy a fenékvízben. A vihart nyilván nem a tengerészek csinálták. De ők "intézték" úgy, hogy a viharból igazi kihívás legyen.

És ugyan mi a rákért tennénk ilyesmit? A választ úgy a legkönnyebb megérteni, ha elképzeljük, hogy minden ember rendelkezik valamennyi kihívás-potenciállal. Ez alatt azt értem, hogy van valamekkora képessége a kihívások leküzdésére, és(!) van valamekkora igénye a kihívásokra. Ezt a kihívás-potenciált pedig ki kell használni, jól kell lakatni. Olyannyira, hogy az életre kelti az alábbi törvényszerűséget:

BÁRMILYEN KIHÍVÁS JOBB, MINT A SEMMILYEN KIHÍVÁS.

A kellemesen borzongató, az elménket pont a megfelelő módon és mértékben bizsergető kihívás nyilván jobb, mint amikor az embert zombik üldözik, ráadásul úgy, hogy a bal lábára rá van betonozva egy tűzoltó vödör. De hangozzék bármennyire értelmetlenül, hihetetlenül: a zombis happening még mindig jobb, mint amikor nincs semmilyen kihívás. Sorry, ha választanod kell a semmi és a zombik között, a zombikat fogod választani.

Ha ezen a szemüvegen keresztül diszkréten körbesasolsz, hirtelen sokkal tisztább lesz a kép. Megérted, hogy miért keverednek az emberek olyan ostoba módon, kívülről jól előreláthatóan bajba. És azt is megérted, hogy miért tűnik időnként úgy, mintha nem is akarnának kimászni belőle. Nem állítom, hogy élvezik, amikor szügyig ér a ganyé. De amíg nem találnak jobbat, maradni fognak. Bármennyire is morbidul hangzik, legtöbbször úgy tudnál nekik segíteni kimászni a bajból, ha rá tudnál mutatni, hogyan kerülhetnének másképp még nagyobb bajba.

A sztorinak ez a része még úgy-ahogy emészthető. Igazán az a fájdalmas, amikor saját magunkra kell alkalmazni. Ha most úgy nézel a monitorra, mint zsidó templomban az utálatos képre, hát nem hibáztatlak érte. Van, hogy az igazság undorító. Nekem sem esik jól, ha ebből az aspektusból szemlélem meg életem néhány Darwin-díjas húzását. Volt már vesekövem, az se fájt jobban. De a nagyobb szabadsághoz nem elég, ha szépeket gondolunk. Van, hogy az eldugult WC-hez egy fogpiszkáló az egyetlen célszerszámunk.

A nagyobb érthetőség kedvéért tisztázzunk valamit! A tennivaló és a kihívás nagyon nem ugyanaz. Simán lehet, hogy valakinek hegyekben áll a tennivalója, kihívást viszont a környéken sem lát. Kihívásnak azt a helyzetet nevezzük, amire még nincs megoldásod, de muszáj, hogy legyen. Kihívás az, ami így is, úgy is végződhet. Ha nincs benne bizonytalanság-faktor, akkor az nem kihívás. Hogy kinél mi számít kihívásnak, az attól függ, mennyi bizonytalanságtól emelkedik meg az adrenalin szintje. Van, akinek kihívás bemenni a hivatalba, míg másnak grizzly medvével kell pirospacsit játszania, hogy megdobbanjon a szíve.

Egy a lényeg, gondoskodni fogsz arról, hogy legyen elég kihívás az életedben. Vagy így vagy úgy. Ha elég tudatos vagy, akkor találsz magadnak plusz kihívást. Ha nem - akkor addig mesterkedsz, míg teljesen észrevétlenül össze nem hozol egy mínusz kihívást. A minőségbeli különbséget az adja, hogy az egyiket tudatosan te hozod létre, a másiknak meg csak megágyazol, aztán várod, mi történik. Ebből következik, hogy az egyiket élvezni fogod, a másiktól viszont szenvedsz majd, mint a kutya. És hogy az egészet még gusztustalanabbá tegyem: minél jobb képességű vagy, annál durvább mínusz kihívásokat tudsz teremteni. Hosszan tudnám sorolni a példákat.

Szükséged van kihívásokra. Erről nem dönthetsz. Arról dönthetsz, hogy milyen módon elégíted ki ezt az igényedet. Ha elborítanak a mínusz kihívások, arra az jelenti a gyógyírt, ha elkezdesz tudatosan plusz kihívásokat kreálni. És még egyszer hangsúlyozom, nem számít, hogy másoknak mi az elég. Lehet, a szomszédnak az jelenti az élet kalandját, hogy csak a legutolsó pillanatban vágtázik ki a kukával, amikor a narancssárga ruhások már fékeznek a ház előtt. Nincs arra garancia, hogy ez téged is ki fog elégíteni. Az elegendő abból látszik, hogy tényleg összekapod magad, hajlandó vagy megváltozni, felhagyni olyan szokásokkal, rutinnal, amelyekről te is tudod, hogy bajba sodornak. Amíg ez nem következik be, addig nem érted el az inger küszöbödet, tök mindegy, mekkora vihart támasztottál.

Hosszú lett a cikk, de még így is erősen zanzásított. Valójában egy majd félnapos előadás kivonata, amiből nyilván csak a lényeg leglényege fért bele. Remélem, azért így is hasznosnak találtad. Ha sikerül magadévá tenni az itt leírtakat, az garantáltan új fejezetet nyit az életedben.

Sok sikert!

Ajánlott oldalak:

Életerő tuning
Tuningold fel magad!

Ennek nem így kéne lennie...

Van, hogy az embernek felhorgad az igazságérzete. Manapság talán még könnyebben is, mint régen. Persze általában összeszorítja a fogait és küzd. Mert küzdeni kell. De időnként jönnek olyan napok, amikor túl sok a kihívás, amikor túl sok irányból támadnak, amikor túl magasak a hullámok. És ilyenkor néha nem tudja türtőztetni magát. Ha csak gondolatban is, de kitör: A K...VA ÉLETBE! HOL ITT AZ IGAZSÁG?

Állítólag odaát. Ezt persze hitelt érdemlően még nem erősítette meg senki, de most nem is ezzel akarok foglalkozni. Sokkal inkább azzal, hogy miért borít ki minket annyira az igazságtalanság, az aljasság, az árulás, a leleplezett manipuláció. Egyik oka nyilván a velünk született igazságérzetünk. Mert velünk születik. Pici gyerekeknél kiválóan megfigyelhető, hogyan háborodnak fel a méltánytalanságon, ami a személyüket éri. Még szavuk sincs arra, amit éreznek, mégis tudják, hogy ez így nem kóser.

De talán ennél is fontosabb az a szocializációs folyamat, amin legtöbbünk keresztülment. A mesék, amiket hallgattunk és olvastunk, a nevelés, az oktatás - mind-mind igazságról, becsületről, őszinteségről, szeretetről szólt. Meg arról, hogy a jó elnyeri a jutalmát. A rossz, pedig megbűnhődik.

Tényleg, nézzük csak meg a meséket! Igazságos Mátyás király megvédi a szegényeket a kapzsi földesuraktól. A legkisebb királyfi lazán lenyomja az irigy és gonosz tesókat. A becsületes szegénylegény, pedig olyan szinten nyűgözi le a királyt, hogy az egyből 50%-os tulajdonrészt kínál neki a Birodalom Zrt-ből. Plusz még a lányával is összehozza. Aki persze nem kancsal, nem kampós az orra, és nincs olyan alsó harapása, mint egy boxernek. Szóval minden szánsájn, heppi és hálidéj.

Hát ezzel traktálnak minket a legfogékonyabb éveinkben. Aztán felnövünk, és mit látunk? Mátyás király már meg sem próbál úgy tenni, mintha nem sz{rna magasról a szegényekre. A legkisebb királyfi drogos lúzer lett, mert a tesók porig alázták. A szegénylegény pedig nemhogy igazgatótanácsi elnök nem lesz, még a palotába se jut be, mert a kapuőrök szétrúgják a seggét és elzavarják. Ja, a királykisasszony pedig egy agyonplasztikázott, pénzsóvár szörnyeteg. A jót a megérdemelt jutalom helyett körberöhögik, a rossz, pedig Ibizán bűnhődik, ahol jóval nagyobb a bőrrák kockázata. Csoda, hogy kicsit becsapva érezzük magunkat?

Persze nem mondom, hogy a Piroska és a farkasnak ott kellene véget érnie, ahol a farkas felzabált mindenkit, és jókat böfög az extra adag savlekötőtől. De azt állítom, hogy az idealizálás és a valóság között akkora tud lenni a kontraszt, amitől nem is olyan nehéz meghasonulni. És a megkeseredés, a lealjasodás mindig ebből táplálkozik. A gonoszság nem az ideálok hiányában jön létre. Az ember attól válik gonosszá és aljassá, mert úgy érzi, hogy cserbenhagyták az ideáljai. Ettől nem lesz mindenki szükségszerűen aljas. De az aljas ember ettől lesz aljas. A keserű, pedig ettől lesz keserű.

Mi a megoldás? Írjunk a gyerekeknek realista meséket? Hamupipőke végezze alkoholista prostiként? Nem. Az embernek szüksége van ideálokra. Ezek olyanok, mint a világítótorony - mutatják az utat. De ahhoz, hogy képesek legyünk elviselni az ideálok és a valóság közötti kontrasztot, szükségünk lesz erőre, tartásra is. Különben előbb-utóbb tényleg belerokkanunk.

És honnan lesz erőnk? Részben ez is velünk születik. Kivel több, kivel kevesebb. Aztán ott a nevelés. Leginkább a példa. De a születési adottsággal nincs mit kezdeni, a nevelés, pedig már lejárt lemez, mire ezeket a sorokat olvasod. Van viszont még valami.

A TUDÁS.

Tudás alatt nem azt értem, hogy valaki olvasta a Könyvek könyvét. Tudás alatt egy bűvös háromszöget értek: információ - alkalmazási képesség - hajlandóság. Amikor tisztában vagy a miérttel, tudod a hogyant, és készen állsz megtenni - ezt nevezzük TUDÁSNAK. Az elkeseredés mindig a tehetetlenségből fakad, az, pedig a tudás hiányából. Nyilván nem leszel soha képes arra, hogy mindent megoldj, amivel az élet szembesít. De minél többet tudsz, annál ritkábban fogod érezni, hogy sarokba szorítottak.

Szükségünk van ideálokra. De szükségünk van tudásra is, hogy képesek legyünk megküzdeni az ideálok és a valóság között feszülő különbséggel. Más szavakkal: higgyünk a jóságban, a becsületben, a tisztességben, a hűségben, de ez nem ok arra, hogy hülyék is legyünk. Pár napja elkaptam egy dokumentumfilmet, ami a cápaturizmusról szólt. Ennek az a lényege, hogy a kíváncsi és kalandvágyó turistákat leviszik a cápák közé. Az óvatos duhajokat ketrecben, a bátrabbakat viszont közvetlenül a cápák közelébe. Az idegenvezetők sokat látott rutinos szakemberek, akik kivétel nélkül imádják és istenítik a cápákat. De a saját túlélésüket nem arra alapozzák, hogy biztos a cápák is hasonlóan éreznek. Szeretik a cápákat, de annyira éberek a közelükben, amennyire csak ember éber lehet. Nagyon-nagyon pontosan tudják, mit szabad és mit nem. És nagyon ügyelnek arra, hogy ezzel a turisták is tisztában legyenek.

Ez egyébként egy egészen jól használható metafora. Tekinthetsz úgy az életre, ahogy ezek az őrültek tekintenek a Nagy Fehérre. Csodálhatod, szeretheted, rajoghatsz érte. De ne várd, hogy tolerálni fogja, ha meggondolatlanul viselkedsz, csak azért, mert így érzel iránta. Nem kell azt hinni, hogy az élet rossz vagy gonosz. Egyszerűen csak azt kell tudomásul venni, hogy nem túlságosan elnéző. Ha ezt szem előtt tartod, ha igyekszel minél többet megtudni róla, ha éber maradsz, akkor egészen közelről is biztonságosan szemügyre veheted. Ha pedig megharapott, nem megutálni kell, hanem megtanulni a leckét.

Az egyik cápatúra-vezető elmesélte, hogy 20 éven keresztül randizott testközelből a kedvenceivel. Aztán egy nap az egyik turistának egy világos utasítás sem volt elég világos. Olyasmit tett, amit nem lett volna szabad, a cápa, pedig nem kérdezett, büntetett. Sajnos nem a turistát, hanem az idegenvezetőt, aki csak a hihetetlen szerencséjének köszönhette, hogy nem halt bele a támadásba. Túlélte, felépült, folytatta a munkáját, és még mindig rajong a cápákért. Az egyik ugyan kis híján megölte, de ő tudja, hogy nem a cápa a felelős, hanem a síkhülye turista. Tanulságos. Érdemes elgondolkodni rajta, átvenni, és kiterjeszteni az életre.

Sok sikert!