Félelem a félelemtől

Régi sláger, a köztudatban úgy él, hogy Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok ikonikus elnöke énekelte először elhíresült beiktatási beszédjében. Pedig nem. A gondolatot ("Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem") több filozófus is megfogalmazta majdnem szó szerint ugyanígy, némelyikük évszázadokkal korábban. Roosevelt megválasztásakor mondjuk bőven volt aktualitása is. Tombolt a gazdasági válság, a körülmények nagyon messze jártak attól, amilyeneket egy alapvetően nem mazochista beállítottságú államfő kívánna magának, és minden sportszakíró egyetértett abban, hogy innen szép nyerni. Roosevelt aztán véghez is vitt egy kisebbfajta csodát, amiért sokan a mai napig dicsőítik, sokan vitatják a valós értékét, de most nem erről akarok írni. Ez kicsit nagyképű volt, nem is tudnék.

Félelem a félelemtől. Mit jelent ez? Ha beleolvasunk FDR beszédjébe, ő arra akart ezzel utalni, hogy az igazi veszélyt az jelenti, ha nem nézünk szembe valamivel, mert magát a félelmet próbáljuk elkerülni. És igaza volt. A félelem a legfőbb oka annak, hogy nem azt tesszük, ami helyes volna. A félelem a legfőbb oka annak, hogy nem cselekszünk, amikor itt lenne a cselekvés ideje. A félelem a legfőbb oka annak, hogy nem állunk ki azért, amiért ki kellene állnunk. A félelem miatt nem beszélünk arról, amiről nagyon is kéne, hogy beszéljünk. A félelem a lélek rákja - mindenkiben megtalálható, de nem mindenkiben tud kifejlődni. Ha viszont egyszer növekedésnek indul, döbbenetes sebességgel képes felemészteni mindent, ami jó és nemes volt az emberben.

Mitől van a félelemnek ekkora hatalma? Hogyan képes felnőtt, szabad akarattal rendelkező embereket megbénítani, hazugságra, csalásra, sunnyogásra kényszeríteni? A teljes válasz messze túlmutat egy cikk terjedelmén, amiről most szeretnék írni, az a félelem két típusa. Azt gondolom, ez az információ nagyon értékes. A félelem ugyanis önmagában nem feltétlenül rossz. A félelem szülhet nagyon is racionális döntéseket, sok ésszerű dolgot teszünk, amelyeket így vagy úgy, de a félelem motivál. Ha ügyesek és okosak vagyunk, a félelem lehet jó barátunk. De ha nem ismerjük vagy nem megfelelően bánunk vele, könnyen bozóttűzzé változik.

A félelemnek két fajtája van: a valós félelem és a szintetizált félelem. A "szintetizált" itt azt jelenti, hogy "mesterségesen létrehozott". A megkülönböztetés némileg önkényes, a határ pedig szinte sosem éles. A valós félelem valamilyen mértékig szintetizált, a szintetizált félelemnek pedig szinte mindig van valóság alapja. Azt, hogy az adott félelmet inkább tekintjük valóságosnak vagy inkább szintetizáltnak, az arányok döntik el. Ehhez azonban meg kell értenünk, mi a különbség a kettő között.

Valós félelemnek azt nevezzük, amikor ténylegesen szembe kell néznünk valamilyen veszélyforrással. Póniló méretű kóbor kutya vicsorog ránk, rosszarcú ember belénk köt, kigyullad a ház, hiába nyomjuk a féket, nem lassul az autó. Szintetizált félelemről akkor beszélünk, amikor a veszélyforrás jobbára megfoghatatlan. Félelem a jövőtől, félelem a betegségektől, félelem az idegenektől, félelem a kirúgástól.

Ez fontos különbség. Amióta a sors kiverte a lámpát a kezemből, és már semmi jelentősége annak, hogy este felkapcsolom-e a villanyt vagy sem, sokszor megkérdezik tőlem, hogyan lehet ezt feldolgozni, hogyan lehet ezzel együtt élni. Mindig ugyanazt felelem. Tény, hogy vaknak lenni nem brazil karnevál. De átélni sem annyira borzalmas, mint amilyennek az emberek elképzelik. Ennek pedig egyszerű oka van, és ez kulcsfontosságú a félelemmel kapcsolatban is:

AMIVEL KONKRÉTAN SZEMBE LEHET NÉZNI, AZZAL SZEMBE IS TUDSZ NÉZNI. AKKOR ÉRZED MAGAD KÉPTELENNEK A SZEMBENÉZÉSRE, HA NEM LÁTOD, MIVEL KELL SZEMBENÉZNED.

Primitíven logikus, nem? Amivel nem lehet szembenézni, azzal nem tudsz szembenézni. A "nem tudsz szembenézni" pedig egy hosszabb kifejezés a félelemre. Ez a szintetizált félelem lényege. Azt gondolod, van ott valami, ami veszélyes, de nem tudod pontosan, hogy mi. A veszélyesnek tűnő ismeretlen. Ettől félünk igazán. Azt hisszük, azért, mert veszélyes. Valójában azért, mert ismeretlen. Most önmagamat ismétlem, de muszáj még egyszer leírnom. Ha nem látod, mivel kell szembenézned, akkor azzal nem is tudsz szembenézni. A "nem tudok szembenézni" állapotát pedig félelemként érzékeljük.

Innen ered a „szintetizált félelem” elnevezés. Minél hosszabb ideig nem talál az elméd semmi konkrétat, amivel szembe tudna nézni, annál tovább fokozza a félelem érzését. Ez egy önmagát tápláló folyamat. Egyben ördögi kör, hiszen minél tovább tart, annál nehezebb megtörni, de azért nehezebb megtörni, mert tovább tart.

Ez azért végtelenül fontos, mert magában hordozza a megoldást. Mihelyt találsz valamit, amivel ténylegesen szembe tudsz nézni, máris nem fogsz annyira félni. A lényeg egyetlen szóban összefoglalható: cselekvés. A magyarázat egyszerű. A cselekvés mindig feltételez valamilyen szintű szembenézést. Nem tudsz úgy cselekedni, hogy ne néznél szembe valamilyen mértékig a helyzettel. A több cselekvés nagyobb szembenézés. Ezért mondják az okosok, hogy a legrosszabb dolog semmit nem tenni. Mert ha semmit nem teszel, akkor nem nézel szembe semmivel. Ez az élet egyik nagy átverése. Nem azért nem cselekszel, mert bénultnak érzed magad. Azért érzed magad bénultnak, mert nem cselekszel. Kicsit hülyén hangzik, de igaz.

Irreális lenne azt várni magadtól, hogy soha ne félj. Sokkal ésszerűbb azt várni magadtól, hogy ne legyél tétlen a félelem miatt. Tudod, a bátorság nem lelkiállapot, hanem cselekvés kérdése. Én nagyon sokszor viselkedtem gyáván életem során. De sokszor sikerült legyőznöm a félelmet. Ma abból élek, hogy előadásokat tartok, pedig a legelső előadásom előtt annyira féltem, hogy belázasodtam és remegtem, mint egy túlhúzott vibrátor. Szóval, ha cselekszel, a félelem legyőzhető. Én igyekszem egyre inkább ehhez tartani magam. A remegő gatyaszár és az átmeneti vizelettartási probléma elég kínos tud lenni. De inkább cselekszem kocogó fogakkal, minthogy megadjam magam a félelemnek. Mert a félelem mindent elvesz, amiért érdemes élni. Ha hagyod.

Sok sikert!