A küzdeni akarás diadala

Kevés függőségeim egyikét Forma-1-nek hívják. Rendszeresen böngészem a szaksajtót, így bukkantam rá egy, a témához csak távolról kapcsolódó cikkre: Alex Zanardi, az egykori Forma-1 versenyző és többszörös Cart-bajnok aranyérmet szerzett a londoni paraolimpián, a kerekesszékesek időfutamán. A 45 éves ex-autóversenyzőnek régi álma teljesedett be ezzel a győzelemmel. Én pedig arra gondoltam, ha valami, hát ez megérdemli, hogy írjak róla.

Kezdjük a kegyetlen előzménnyel! Zanardinak egy 2001-es németországi autóversenyen változott meg örökre az élete. A huszonkettedik(!) helyről rajtolva a verseny leintése előtt 13 körrel már az élen állt, amikor egy másik versenyző 320 km-es sebességgel telibe kapta az autóját. Az iszonyatos ütéstől Zanardi versenygépe gyakorlatilag kettétört, neki pedig térdben leszakadt mindkét lába. Az elképzelhetetlen sokkot tetézte, hogy elveszítette vérének 80%-át is, a kórházba szállítás közben hétszer kellett újraéleszteni. Az orvosok csak matematikai esélyt láttak arra, hogy egyáltalán túléli a balesetet. De nem számoltak valamivel. Alex hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető élni akarásával.

Nemhogy túlélte, de felépült, sőt! Később újra versenyautóba ült, és az eredmények, amelyeket elért, bárkinek becsületére váltak volna. Az autóversenyzés mellett kezdett el kerekesszékkel edzeni, több versenyt meg is nyert, és eközben tűzte ki maga elé célul az olimpiai aranyat. Álma aztán a múlt héten valóra is vált. Amellett, hogy minden elismerésem az övé, természetesen elkezdett foglalkoztatni a gondolat: vajon honnan van egy emberben ennyi életerő? Hogyan van az, hogy ő képes túltenni magát egy ekkora traumán, miközben mi, átlagemberek százszor kisebb problémáktól is szenvedünk? Mit tud ez az olasz csóka, mit lehetne tanulni tőle?

Tréningeken, előadásokon sokszor szóba hozom: nem születik mindenki ugyanannyi lóerővel. Vannak, akik velük születetten tízszer, százszor annyi életerőt birtokolnak, mint mások. Ezzel jó tisztában lenni, a pozitivisták által gyakran hangoztatott vezérelvvel szemben az igazság az, hogy nem mindenki képes kivételes teljesítményre. De ez nem baj, nem is mindenki vágyik ilyesmire. Annyi életereje viszont mindenkinek van, hogy egy magas minőségű életpályát fusson be és megvalósítsa a saját céljait, bármik is legyenek azok.

De akkor miért ez a rengeteg kínlódás, szenvedés, ez a sok mogorva, megkeseredett ember? Mi hiányzik belőlük, ami Alex Zanardiban megvan? Azzal nyilván nem mondok újat, ha azt állítom, az életkedv. Nagyon sok embernek egyszerűen nincs eléggé kedve élni. Amit persze elintézhetnénk azzal, hogy naná, mert elvették tőlük. Ebben van is igazság, csak az a baj, hogy ez nem segít rajtuk. Oké, az élet igazságtalan, kegyetlen, ember embernek farkasa. Jó lenne, ha nem így lenne. De ha így van, akkor így kell megoldanunk az életünket. És ha elveszítjük az életkedvünket, akkor azzal csak a saját esélyeinket rontjuk.

A KÖRÜLMÉNYEKTŐL VALÓ SZENVEDÉS FORDÍTOTTAN ARÁNYOS AZ ÉLNI AKARÁSSAL. MINÉL KEVÉSBÉ AKAR VALAKI ÉLNI, ANNÁL JOBBAN FOG SZENVEDNI A PROBLÉMÁITÓL. MINÉL JOBBAN SZENVED VALAKI A PROBLÉMÁITÓL, ANNÁL KEVÉSBÉ AKAR ÉLNI.

Ez egy nagyon durva, kegyetlen, kíméletlen tény. De attól még igaz. Az életkedv az élni akarás indikátora. Amikor valakiből hiányzik az életkedv, az élni akarás hiányzik belőle. És ha szembenézünk az előbb megfogalmazott alapigazsággal, akkor könnyen beláthatjuk: minél kevésbé akar valaki élni, annál nyomasztóbbnak találja a problémákat, akadályokat, amelyekbe beleütközik. Ez egy technikai tény. Ahogy édesanyám, az általam ismert legnagyobb kortárs vulgár-filozófus annyira lényegre törően megfogalmazta: nem akarásnak nyögés a vége. És tényleg.

De mielőtt még bárki is azt hinné, hogy öngyilkos hajlamokkal vádolom, tisztázzuk, mit értek az alatt, hogy élni akarás! Ennek a fogalomnak kétfajta megközelítése létezik: az általános és a specifikus. Általánosságban az élni akarás azt jelenti, hogy valaki mennyire ragaszkodik az élethez úgy általában. Az öngyilkosságra való hajlam, az önpusztítás akkor jelenik meg, amikor valakiből már ez is kiveszett. De az emberek többségének nem ez a problémája.

Őket sokkal inkább az hátráltatja, hogy AZT az életet nem akarják élni, amit élnek. A lelkük mélyén (vagy nem is annyira a mélyén) érzik, tudják: ez nem az ő pályájuk. Ez kényszerpálya. A kényszerpálya pedig a nevében hordozza a lényegét. Azért hívják kényszerpályának, mert nem akarod. Ha akarnád, nem lenne kényszerpálya. Kényszerpályára könnyű kerülni, de általában nehéz letérni róla. Pont azért, mert kényszerpálya és az ember úgy érzi, hogy nincs választása. És éppen ezért annyira tanulságos Zanardi története.

Mert nézzük csak meg, a hétköznapi életben mit szoktunk kényszerpályának tekinteni! El kell tartani a családot. Itt nincsenek lehetőségek. Ez a szakmám, nem értek máshoz. Nem szeretnék fennhéjázni, és bizonygatni, hogy ezek egyike sem igazi kényszerpálya. Csak arra hívnám fel csendben a figyelmet, hogy egy hivatásos sportoló számára elveszíteni mindkét lábát - az mekkora kényszerpálya? Anélkül, hogy bárkinek az elkeseredését megkérdőjelezném - egy ilyen helyzet mennyire indokolná az elkeseredést?

A TANULSÁG

A történetnek szerintem több tanulsága is van. Az egyik az a közhely, hogy az életben a legfőbb örömforrás nem az, hogy mi vagy, nem is az, hogy mid van, hanem az, hogy mit csinálsz. Nem állítom, hogy a rossz körülmények nem tudják időnként elvenni az ember kedvét, de az biztos, hogy ha rosszabb körülmények között csinálhatod azt, amit szeretsz, az több esélyt jelent a boldogságra, mint ha pazar körülmények között ugyan, de olyasmivel kell foglalkoznod, amit tiszta szívből utálsz. Az életkedv, az életerő kulcsa a tevékenység. Minden, kiemelkedően eredményes ember azért kiemelkedően eredményes, mert a tevékenységért rajong, nem annak eredményéért.

A másik fontos tanulság az újradefiniálás. A balesetet megelőzően Zanardi nyilván autóversenyzőként definiálta magát. A balesetét követően kesereghetett, átkozódhatott, siránkozhatott volna, attól még a tény tény marad: soha többet nem lesz belőle igazi, nagybetűs autóversenyző. Ő azonban a kesergés helyett az újradefiniálást választotta. Azt mondta: oké, akkor nem autóversenyző vagyok, hanem versenyző. És ha nem tudok autóval versenyezni, akkor keresek valami mást, amivel tudok.

A kényszerpályára nagyon sokszor az újradefiniálás a megoldás. Az újradefiniálás persze szinte mindig kompromisszum. Kerekesszéket taszigálni nyilván nem ugyanaz, mint egy 800 lóerős autóval száguldani. Reklámszöveget és PR cikket írni nem ugyanaz, mint a regényírás. Kínai robogókat árulni nem ugyanaz, mint egy Harley szalonban dolgozni. De valamennyi kompromisszumot mindenkinek kell kötnie, azoknak is, akikről azt gondolnád, hogy nekik aztán nem.

Olyan nincs, hogy valaki egyáltalán nincs kényszerpályán. Olyan sincs, hogy valaki 100%-ban kényszerpályán van. Az élet egy része kényszer, egy része szabadság. Ha csak az tölti ki a gondolataidat, hogy minden kényszertől megszabadulj, akkor szenvedni fogsz. Ha inkább a szabadságra összpontosítasz, és arra, hogyan tudnád jobban kihasználni, jobban élni vele, hogyan tudnád egy kicsit megnövelni, akkor boldog leszel. Nem állítom, hogy a nap 24 órájában és a hét minden napján, de boldog leszel. És ha időnként nagyon elkeserednél, jusson eszedbe Alex Zanardi története. Nem tudom, hogy mondta-e, de mondhatta volna: a négy kerék az négy kerék. A többi részletkérdés.