A csomag

"A Keresztapa" című könyv úgy kezdődik, hogy Vito Corleone, a Keresztapa lánya férjhez megy. Az esküvőhöz és a lagzihoz pedig kapcsolódik egy régi szicíliai hagyomány: ezen a napon a Keresztapa nem utasíthatja vissza azokat, akik segítséget kérnek tőle. Néhány vendég ezt ki is használja, és azzal keresik fel Don Corleonét a dolgozószobájában, hogy húzza ki őket a dzsemből. A Keresztapa természetesen segít mindegyiknek, a hálálkodásukat pedig ezzel intézi el: egyszer majd én is kérni fogok egy szívességet.

Kicsivel később Michael, a legkisebb fiú egy hasonlattal magyarázza apja viselkedését barátnőjének. Azt mondja, a Keresztapa olyan, mint azok a sarkkutatók, akik útközben kisebb élelmiszer csomagokat szórnak el, mert tudják, hogy visszafelé jövet szükségük lehet ezekre. Az öreg Corleone is így tesz. "Szívesség-csomagokat" szór el szerteszét, és ha úgy hozza az élet, behajtja a tartozást. Azok pedig, akik segítséget kérnek tőle, nagyon is tisztában vannak ezzel.

Mindez azért jutott eszembe, mert tegnap fel kellett hívnom egy régi ismerősömet, akivel legalább 8 éve nem is beszéltem. Előtte sem fonódott olyan nagyon össze az életünk. Valójában annyi történt, hogy még a régi cégemnél részt vett egy értékesítési tréningen, és utána találkoztunk pár alkalommal. Simán belefér a "felületes ismeretség" kategóriájába, amikor felhívtam, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emlékszik-e rám.

Nagyon is emlékezett. Azt mondta, azon a tréningen élete meghatározó tudását kapta meg, azóta is emlegeti és az új munkatársaknak is el szokta mesélni. Ezen mondjuk meglepődtem. Tény, hogy arra a bizonyos tréningre én is emlékszem a mai napig, mert ritka jó hangulatú happening kerekedett ki belőle. Kicsit magyarabbul, ennyit tréningen nagyon ritkán röhögünk.

De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy őrá ez a három nap ekkora hatást gyakorol. Ennek kapcsán kezdtem el azon mélázni, hogy hány, ehhez hasonló eset lehet az ember életében (bárkiében). És hány olyan lehet, amikor szintén mély benyomást sikerült gyakorolnunk valakire, csak éppen negatív előjellel. Az életünket és a mindennapjainkat sokféleképpen szemügyre vehetjük, az egyik (és messze nem a leghaszontalanabb) ez. Az előző napod például hogy néz ki ebből a szempontból? Hagytál hátra csomagot? Mennyit és mekkorát? Olyan csomagot hagytál hátra, ami egyszer még kihúzhat a bajból vagy épp ellenkezőleg - romlott hús volt benne, és egyszer, amikor majd kénytelen leszel megenni, komoly fosifarsang lesz a következménye?

Persze nem arra bíztatlak, hogy változz ámokfutó Terézanyuvá, akinek a jótékonyság tölti ki az életét, és a veséjét is odaadná első szóra. Inkább a múlt héten elkezdett gondolatot szeretném tovább vinni és elmosni az önzés meg az önzetlenség közötti, mesterségesen felállított ellentétet. Nem az a kérdés, hogy önző/önzetlen legyél-e, hanem az, hogy okosan csinálod-e. Aki okosan önző, az önzetlen is, mert tudja, hogy ezzel saját magának is jót tesz. Aki okosan önzetlen, az ügyel arra, hogy a saját érdekei is érvényesüljenek, mert önmagunk teljes kiszipolyozása ugyan értékes helyezéseket hozhat a www.mártír.hu dicsőségtábláján, de ennél sokkal többre nem jó. Buddha már 2500 éve megmondta, hogy a lényeg az egyensúly.

ÉS HOGY JÖN MINDEZ A MOTIVÁCIÓHOZ?

Nagyon is. A motiváció célja az erő, akár fizikai, akár lelki. Ha nem vagy elég erős, jobb esetben a kispadról fogod végignézni az egész meccset, rosszabb esetben (és ennek egyre nagyobb az esélye) az élet bedarál. A jóléti társadalomnak az volt a küldetése, hogy gondoskodjon azokról, akik nem tudnak gondoskodni önmagukról. Ez a mostani, évek óta húzódó válság, ami úgy tér vissza újra és újra, mint Satyek néni köszvénye, azt vetíti előre, hogy ez a küldetés egyre inkább mission impossible. Ne legyen igazam, de sanszos, hogy a megszokottnál sokkal farkasosabb világ jön. Akár így lesz, akár nem, az erő mindig jól jön.

Viszont van itt valami, amit önmagunk motiválása kapcsán jó szem előtt tartani. Lehet valaki kemény, mint a menetvágó, amíg egyedül van, addig a valós ereje a nullához közelít. Egyedül semmire sem mész. Érezheted magad szuperhősnek és vicsoroghatsz az életre, mint kamikaze pocok a kombájnra - az esélyeid is hasonlóak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a személyes erő semmit nem számít. De igen, számít. Pontosan annyit, amennyire meg tudod nyerni vele mások támogatását. Az erő nem azért áldás, mert így nincs szükséged senkire. Az erő azért áldás, mert az erő révén tudod másokban azt az érzetet kelteni, hogy nekik nagyobb szükségük van Rád, mint Neked rájuk.

Ultramodern világunk gőzerővel promotálja azt az illúziót, hogy nincs szükséged senkire. Ha csak egy átlagos napodat végiggondolod, azonnal rájössz, milyen kétségbeejtően ki vagy szolgáltatva a környezetednek. Ettől sem a biztonsági zár, sem a vírusirtó, sem a vezeték nélküli robotkutya nem véd meg. Egy dolog véd meg: a környezet arra való hajlandósága, hogy támogasson Téged. Ezért pedig sokat tehetsz. Persze ellene is. Attól függ, milyen csomagokat hagysz magad mögött.