Karácsonyi emlékek

A világ néha meg tudja mutatni, milyen kicsi is valójában. A múlt héten tartottuk szokásos klub-összejövetelünket, ahol Laci barátom, a kertépítés Michelangeloja elmesélte, hogy nemrég Szekszárdon dolgoztak. Okkal tette, tudván, hogy én is szekszárdi vagyok eredetileg. Tényleg, és merre? Hát a Munkácsy utcában. Nem mondod, ott laktam gyerekkoromban! És pontosabban hol? A 11-es szám alatt.

Úristen. A szülőházam. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ott dolgoztak, ők pedig nem akarták elhinni, hogy tényleg ott laktam. Aztán meggyőztük egymást. Engem pedig megrohantak az emlékek.

Aznap éjjel nem sokat aludtam. Ebben mondjuk szerepet játszottak azok a huncutok is, akik a hideg elől behúzódtak a padlásunkra, és véletlenül épp aznap éjjel tartották évzáró bulijukat. Úgyhogy csak feküdtem az ágyban, hallgattam a négylábú partyarcok kotoncolását, és gondolatban újra visszatértem a gyerekkoromba.

Annyi minden jutott eszembe. Legfőképp persze a karácsonyok. És újfent rájöttem, mennyire szerencsés voltam. A szóban forgó Munkácsy utcai kecó klasszikus polgári ház, hatalmas helységekkel és tekintélyes, négy és fél méteres belmagassággal. Amit karácsonykor ki is használtunk. El tudod képzelni, mekkora élmény, amikor alig egyméteresen egy négyméteres karácsonyfa alatt kotorászol ajándékok után? Annak tényleg volt varázsa. Tudom, hogy nem lenne nagyon öko, mégis minden gyereknek kívánnék legalább egy ilyen karácsonyt.

Aztán eszembe jutott a nagyapám. Steig Istvánnak hívták, fazekas, keramikus volt, a népművészet mestere. Szerepel a Wikipédiában is, annak idején, azt hiszem, elég híres volt. Persze ebből én kisgyerekként nem sokat fogtam fel. Tudtam én, ki az a Hofi Géza és mit keres nálunk? Az is teljesen természetes volt, hogy rendszeresen megjelent egy ikarusznyi német turista, akik megnézték a házi múzeumunkat,  és bevásároltak echte ungarische kerámiából.

Számomra ő nem volt celeb, csak a nagyapám. Nagyon ragaszkodtam hozzá, és rettenetesen sajnálom, hogy a sors csak tíz közös évet adott nekünk. Sokkal kevesebb emlékem van róla, mint szeretném és sokkal kevesebbet tanultam tőle, mint kellett volna. Különösen az bánt, hogy alig tudok valamit a hivatásáról.

Ha visszagondolok rá, egyfajta kettősség jellemezte. Egyfelől szinte állandóan morgott valamiért. Legalábbis én így emlékszem. Mondanám, hogy igazi morgó medve volt, de medvével nem sok hasonlóságot mutatott. De morogni morgott. Annyira előttem van, ahogy ül a tévé előtt, nézi a focimeccset és szidja a válogatottunkat. Istenem, mit szólna a mai teljesítményükhöz? Vitray Tamás kommentátori teljesítményére pedig kiváltképp zabos volt, nem tudom, mennyire jogosan.

Szóval morgott. Ugyanakkor pedig aranyszíve volt. Ne kérdezd, honnan tudtam, mert nem tudnám megmondani. Azt hiszem, a gyerekek megérzik az ilyesmit. És én pontosan éreztem. Valószínűleg ezért is rajongtam érte annyira. Na meg azért, mert művész volt, bár ez akkor még nem tudatosult bennem. Eszembe jutott, mennyire szerettünk a dolgai közt matatni. Eszembe jutott a régi, mechanikus írógépe, a mappája, a nagyítója, a diabetikus cukorkája, amivel a német rokonok látták el rendszeresen.

Miért írtam le mindezt? Azért, mert úgy gondolom, a karácsonynak többről kell szólnia, mint arról, hogy megpróbálunk megfelelni a Nagy Ünnepi Ideálnak: szép karácsonyfa mellett szépeket mondunk egymásnak, szépen felöltözve ülünk a szépen megterített asztalnál, szépen eszünk, és mindenki úgy sugározza magából a szeretetet, mint kereskedelmi rádió a karácsonyi dalokat. Azt hiszem, az egésznek akkor van értelme, ha kicsit magunkba tudunk szállni, elgondolkodni múlton, jelenen, jövőn.

Mit tehetnék én ehhez hozzá? Mit kívánhatnék, függetlenül attól, hogy az Olvasó keresztény, zsidó, muzulmán, buddhista vagy ateista? Azt kívánom, hogy legyen szíved. Legyen szíved és merd beleadni az életedbe! Hiszem, hogy a nagyapám a szíve miatt érte el, amit elért. És hiszem, hogy minden, valamit is érő teljesítményben nagyobb szerepet kapott a szív, mint a tehetség.

Miközben ezen gondolkodtam, eszembe jutott valami. A kardiológusok nyilván ki fognak röhögni érte, de vállalom. A statisztikák szerint a modern nyugati világ egyik vezető egészségügyi problémája, amit gyűjtőnéven szív- és érrendszeri betegségnek nevezünk. Ezt persze főként a nem megfelelő táplálkozásra és a mozgásszegény életmódra vezetik vissza. Én pedig azt hiszem, ez azért van, mert sokan próbálják megkeményíteni a szívüket. És úgy tűnik, sikerül is nekik.

Persze, valamennyire érthető. Talán semmi nem tud annyira fájni, mint a szív. Csoda, ha igyekszünk megóvni magunkat ettől? De ne így! Mert ha megkeményíted a szívedet, nemcsak a fájdalomtól óvod meg magad, de az örömtől is. Az ember vagy érez vagy nem. Ha elveszíted a szaglásodat, nemcsak a büdöset nem fogod érezni. A boldog élet titka nem az, hogy megpróbálod elkerülni a fájdalmat. Arra kell törekedned, hogy több öröm legyen benne, mint fájdalom. Akkor megérte élned.

Ezt kívánom Neked karácsonyra. Legyen szíved, és ne félj attól, ha fáj néha. Mert amíg tud fájni, addig tud örülni is.

Boldog Karácsonyt!