A küzdeni akarás diadala

Kevés függőségeim egyikét Forma-1-nek hívják. Rendszeresen böngészem a szaksajtót, így bukkantam rá egy, a témához csak távolról kapcsolódó cikkre: Alex Zanardi, az egykori Forma-1 versenyző és többszörös Cart-bajnok aranyérmet szerzett a londoni paraolimpián, a kerekesszékesek időfutamán. A 45 éves ex-autóversenyzőnek régi álma teljesedett be ezzel a győzelemmel. Én pedig arra gondoltam, ha valami, hát ez megérdemli, hogy írjak róla.

Kezdjük a kegyetlen előzménnyel! Zanardinak egy 2001-es németországi autóversenyen változott meg örökre az élete. A huszonkettedik(!) helyről rajtolva a verseny leintése előtt 13 körrel már az élen állt, amikor egy másik versenyző 320 km-es sebességgel telibe kapta az autóját. Az iszonyatos ütéstől Zanardi versenygépe gyakorlatilag kettétört, neki pedig térdben leszakadt mindkét lába. Az elképzelhetetlen sokkot tetézte, hogy elveszítette vérének 80%-át is, a kórházba szállítás közben hétszer kellett újraéleszteni. Az orvosok csak matematikai esélyt láttak arra, hogy egyáltalán túléli a balesetet. De nem számoltak valamivel. Alex hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető élni akarásával.

Nemhogy túlélte, de felépült, sőt! Később újra versenyautóba ült, és az eredmények, amelyeket elért, bárkinek becsületére váltak volna. Az autóversenyzés mellett kezdett el kerekesszékkel edzeni, több versenyt meg is nyert, és eközben tűzte ki maga elé célul az olimpiai aranyat. Álma aztán a múlt héten valóra is vált. Amellett, hogy minden elismerésem az övé, természetesen elkezdett foglalkoztatni a gondolat: vajon honnan van egy emberben ennyi életerő? Hogyan van az, hogy ő képes túltenni magát egy ekkora traumán, miközben mi, átlagemberek százszor kisebb problémáktól is szenvedünk? Mit tud ez az olasz csóka, mit lehetne tanulni tőle?

Tréningeken, előadásokon sokszor szóba hozom: nem születik mindenki ugyanannyi lóerővel. Vannak, akik velük születetten tízszer, százszor annyi életerőt birtokolnak, mint mások. Ezzel jó tisztában lenni, a pozitivisták által gyakran hangoztatott vezérelvvel szemben az igazság az, hogy nem mindenki képes kivételes teljesítményre. De ez nem baj, nem is mindenki vágyik ilyesmire. Annyi életereje viszont mindenkinek van, hogy egy magas minőségű életpályát fusson be és megvalósítsa a saját céljait, bármik is legyenek azok.

De akkor miért ez a rengeteg kínlódás, szenvedés, ez a sok mogorva, megkeseredett ember? Mi hiányzik belőlük, ami Alex Zanardiban megvan? Azzal nyilván nem mondok újat, ha azt állítom, az életkedv. Nagyon sok embernek egyszerűen nincs eléggé kedve élni. Amit persze elintézhetnénk azzal, hogy naná, mert elvették tőlük. Ebben van is igazság, csak az a baj, hogy ez nem segít rajtuk. Oké, az élet igazságtalan, kegyetlen, ember embernek farkasa. Jó lenne, ha nem így lenne. De ha így van, akkor így kell megoldanunk az életünket. És ha elveszítjük az életkedvünket, akkor azzal csak a saját esélyeinket rontjuk.

A KÖRÜLMÉNYEKTŐL VALÓ SZENVEDÉS FORDÍTOTTAN ARÁNYOS AZ ÉLNI AKARÁSSAL. MINÉL KEVÉSBÉ AKAR VALAKI ÉLNI, ANNÁL JOBBAN FOG SZENVEDNI A PROBLÉMÁITÓL. MINÉL JOBBAN SZENVED VALAKI A PROBLÉMÁITÓL, ANNÁL KEVÉSBÉ AKAR ÉLNI.

Ez egy nagyon durva, kegyetlen, kíméletlen tény. De attól még igaz. Az életkedv az élni akarás indikátora. Amikor valakiből hiányzik az életkedv, az élni akarás hiányzik belőle. És ha szembenézünk az előbb megfogalmazott alapigazsággal, akkor könnyen beláthatjuk: minél kevésbé akar valaki élni, annál nyomasztóbbnak találja a problémákat, akadályokat, amelyekbe beleütközik. Ez egy technikai tény. Ahogy édesanyám, az általam ismert legnagyobb kortárs vulgár-filozófus annyira lényegre törően megfogalmazta: nem akarásnak nyögés a vége. És tényleg.

De mielőtt még bárki is azt hinné, hogy öngyilkos hajlamokkal vádolom, tisztázzuk, mit értek az alatt, hogy élni akarás! Ennek a fogalomnak kétfajta megközelítése létezik: az általános és a specifikus. Általánosságban az élni akarás azt jelenti, hogy valaki mennyire ragaszkodik az élethez úgy általában. Az öngyilkosságra való hajlam, az önpusztítás akkor jelenik meg, amikor valakiből már ez is kiveszett. De az emberek többségének nem ez a problémája.

Őket sokkal inkább az hátráltatja, hogy AZT az életet nem akarják élni, amit élnek. A lelkük mélyén (vagy nem is annyira a mélyén) érzik, tudják: ez nem az ő pályájuk. Ez kényszerpálya. A kényszerpálya pedig a nevében hordozza a lényegét. Azért hívják kényszerpályának, mert nem akarod. Ha akarnád, nem lenne kényszerpálya. Kényszerpályára könnyű kerülni, de általában nehéz letérni róla. Pont azért, mert kényszerpálya és az ember úgy érzi, hogy nincs választása. És éppen ezért annyira tanulságos Zanardi története.

Mert nézzük csak meg, a hétköznapi életben mit szoktunk kényszerpályának tekinteni! El kell tartani a családot. Itt nincsenek lehetőségek. Ez a szakmám, nem értek máshoz. Nem szeretnék fennhéjázni, és bizonygatni, hogy ezek egyike sem igazi kényszerpálya. Csak arra hívnám fel csendben a figyelmet, hogy egy hivatásos sportoló számára elveszíteni mindkét lábát - az mekkora kényszerpálya? Anélkül, hogy bárkinek az elkeseredését megkérdőjelezném - egy ilyen helyzet mennyire indokolná az elkeseredést?

A TANULSÁG

A történetnek szerintem több tanulsága is van. Az egyik az a közhely, hogy az életben a legfőbb örömforrás nem az, hogy mi vagy, nem is az, hogy mid van, hanem az, hogy mit csinálsz. Nem állítom, hogy a rossz körülmények nem tudják időnként elvenni az ember kedvét, de az biztos, hogy ha rosszabb körülmények között csinálhatod azt, amit szeretsz, az több esélyt jelent a boldogságra, mint ha pazar körülmények között ugyan, de olyasmivel kell foglalkoznod, amit tiszta szívből utálsz. Az életkedv, az életerő kulcsa a tevékenység. Minden, kiemelkedően eredményes ember azért kiemelkedően eredményes, mert a tevékenységért rajong, nem annak eredményéért.

A másik fontos tanulság az újradefiniálás. A balesetet megelőzően Zanardi nyilván autóversenyzőként definiálta magát. A balesetét követően kesereghetett, átkozódhatott, siránkozhatott volna, attól még a tény tény marad: soha többet nem lesz belőle igazi, nagybetűs autóversenyző. Ő azonban a kesergés helyett az újradefiniálást választotta. Azt mondta: oké, akkor nem autóversenyző vagyok, hanem versenyző. És ha nem tudok autóval versenyezni, akkor keresek valami mást, amivel tudok.

A kényszerpályára nagyon sokszor az újradefiniálás a megoldás. Az újradefiniálás persze szinte mindig kompromisszum. Kerekesszéket taszigálni nyilván nem ugyanaz, mint egy 800 lóerős autóval száguldani. Reklámszöveget és PR cikket írni nem ugyanaz, mint a regényírás. Kínai robogókat árulni nem ugyanaz, mint egy Harley szalonban dolgozni. De valamennyi kompromisszumot mindenkinek kell kötnie, azoknak is, akikről azt gondolnád, hogy nekik aztán nem.

Olyan nincs, hogy valaki egyáltalán nincs kényszerpályán. Olyan sincs, hogy valaki 100%-ban kényszerpályán van. Az élet egy része kényszer, egy része szabadság. Ha csak az tölti ki a gondolataidat, hogy minden kényszertől megszabadulj, akkor szenvedni fogsz. Ha inkább a szabadságra összpontosítasz, és arra, hogyan tudnád jobban kihasználni, jobban élni vele, hogyan tudnád egy kicsit megnövelni, akkor boldog leszel. Nem állítom, hogy a nap 24 órájában és a hét minden napján, de boldog leszel. És ha időnként nagyon elkeserednél, jusson eszedbe Alex Zanardi története. Nem tudom, hogy mondta-e, de mondhatta volna: a négy kerék az négy kerék. A többi részletkérdés.

A magyar álom

Az Origón olvastam nemrég egy cikket egy, Amerikában a napokban megjelent könyv bemutatójáról. A könyvet két Pulitzer-díjas újságíró, Donald Barlett és James Steele jegyzi, témája pedig a klasszikus középosztály fenyegetettsége. Könyvüknek a mérsékelten hatásvadász, "Az amerikai álom elárulása" címet adták, amivel arra utalnak, hogy az említett probléma nem olyasmi, ami csak úgy történik, a középosztályt tudatosan és előre megfontolt szándékkal cserbenhagyták. Mindenkinek a maga baja fáj a legjobban alapon erről azonnal az jutott eszembe: vajon mi van a magyar álommal?

Mert biztosan van. Vagy legalábbis volt. 1989-ben tuti. Hogy pontosan miből állt akkor ez az álom, azt nem tudnám megfogalmazni, legfeljebb nagyon töredékesen. Mivel a szocializmusban pár dologtól el voltunk tiltva és sokkal több dologhoz nem juthattunk hozzá, valószínűleg az álom jelentős részét ezeknek az elérése, birtoklása tette ki. Mi is akarunk nyugati autót, mi is akarunk elképesztő árubőséggel lehengerlő bevásárlóközpontokat, mi is akarunk rengeteg tévé csatornát. Mi is jól akarunk élni. Szabadság, egyenlőség, mikrót mindenkinek! Tudtuk, hogy ha nálunk is lesz McDonald's meg Szerencsekerék, akkor boldogabbak leszünk. Lett. Sok minden más is. Aztán persze rájöttünk, hogy a hűtőláda és a tányéros tévé ugyan fontos alkotóelemei a Kánaánnak, de a megváltáshoz azért több kell.

Miről szólhatott a magyar álom valójában? Mert nyilván nem volt ennyire felületes, még ha könnyű is annak beállítani. Azt gondolom, a magyar álom a legtöbb ember számára két fogalomban volt összegezhető: a szabadság és a biztonság érzésében. Így, együtt. Mert a biztonság érzése megvolt korábban is, de igazi szabadság hiányában nehéz volt maradéktalanul kiélvezni. És abban is biztos vagyok, hogy a többség számára a szabadság biztonság nélkül nem igazán csábító. Kinek kell úgy a szabadság, hogy közben folyamatosan a létét fenyegetik? A nyugati minta pont azért volt csábító, mert azt láttuk, nekik mindkettőben részük van. Biztonságban voltak, mert elég jól éltek és sok mindent szabadon megtehettek, mert elég jól éltek.

Mi lehet most a magyar álommal? Könnyű lenne vitriolizálni, hogy rémálommá változott. Ahhoz sem kéne sok bíztatás, hogy elkezdjünk listát készíteni azokról, akik elárulták. Egyik reakció jogosságát sem áll szándékomban megkérdőjelezni. Csupán annyival szeretném kommentálni őket, hogy a megoldáshoz egyik sem visz közelebb. A cinizmus talán segít elviselni az elviselhetetlent, de ha a kisfiamra gondolok, az jut eszembe, hogy ennél már csak az ő jövője miatt is több kell, hogy teljen tőlem. Az pedig, hogy a vélt vagy valós felelősök számára képzeletben 400 méteres vegyesváltót szervezünk egy sósavval töltött úszómedencében, talán segít kiengedni a gőzt... És akkor mi van?

Amin az Origó említett cikke olvasása után leginkább elgondolkodtam, az a két rivális amerikai elnökjelölt fő stratégiájának megfogalmazása volt. Obama, a demokraták jelöltje egyértelműen az állam nagyobb szerepvállalásában, a beavatkozásban és az átgondoltabb szabályozásban látja a megoldást, míg ellenfele, a republikánus Mitt Romney alig megdöbbentő módon épp azt tűzte a zászlóra, hogy csökkenteni kell az állam befolyását és nagyobb teret engedni a gazdaság önszabályozó folyamatainak, illetve öngondoskodásra kell nevelni az embereket.

Kinél van az igazság? Nyilván mindkettőjüknél. Igaza van Obamának abban, hogy az államnak nagyobb felelősséget kell vállalnia és igaza van Romneynek is abban, hogy öngondoskodásra kell nevelni az embereket, illetve engedni kell, hogy a gazdaság szabályozza önmagát. Szavazni nyilván mindenki arra fog, akinek az álláspontja közelebb áll a saját élethelyzetéhez. Aki inkább szorul segítségre, támogatásra, annak Obamától lábad könnybe a szeme, akinek pedig több a veszítenivalója, az Romney-nak fog tapsolni. Én viszont nem a különbséget, hanem a közös nevezőt szeretném kiemelni, ami elsőre nem feltétlenül annyira nyilvánvaló.

Mielőtt még rátérnék a lényegre, szögezzünk le valamit! A "gazdaság önszabályozása" egy erősen megtévesztő kifejezés. Könnyű úgy érteni, mintha a gazdaságnak az időjáráshoz hasonlóan tőlünk függetlenül működő törvényei lennének, amelyeket kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Ez nem igaz. Az "önszabályozó" csak annyit jelent, hogy nem az állam szabályozza. De nem jelenti azt, hogy senki más sem.

MIND AZ ÁLLAM BEAVATKOZÁSÁT, MIND PEDIG A GAZDASÁG ÖNSZABÁLYOZÁSÁT EMBEREK VALÓSÍTJÁK MEG.

Ez egy fontos pont. Önmagában egyik megoldás sem jó vagy rossz. A kérdés, hogy az emberek, akik megvalósítják, milyenek. Ha az államot irányítók többségükben hülyék, akkor az állami beavatkozás többet árt, mint használ. De ha a gazdaságra hatással lévők hülyék, akkor a gazdaság "önszabályozása" fog minket a falnak vezetni. Tehát a kérdés, hogy inkább melyik jelenti a megoldást, alapvetően értelmetlen. Ahol a hülyeség uralkodik, ott teljesen mindegy.

Mit értek hülyeség alatt? Legegyszerűbben beszűkültséget. Térben és időben. Az a politikus, akinek a népszerűség fontosabb, mint a valós eredmények, nyilván hülye. Az a befektető, aki a személyes vagyona növeléséért képes csődbe kergetni egy egész országot, szintén hülye. A multi, ahol a profit szentesíti az eszközt, a korrupt hivatalnok, aki elárulja a szűkebb vagy tágabb környezetét, az "újságíró", akinek a bibliájában Isten helyett a "szenzáció" szó szerepel - ezek mind-mind példák a hülyeségre. Az ilyenek azt az ágat fűrészelik lelkesen, amin ők maguk is ülnek. Sajnos nem egyedül.

És hogyan kell nem hülyének lenni? Ha a hülyeség a beszűkültség, akkor az ésszerűség a széles látókör. Minél messzebbre vagy képes előretekinteni és minél több érintett fél érdekeit tudod szem előtt tartani, annál ésszerűbb vagy. Régi dilemma az önzés kontra önzetlenség kérdése. Önző legyek vagy önzetlen? Gyerekkoromban arra tanítottak, hogy legyek önzetlen, felnőttként viszont azt látom, hogy az önzőké lesz minden. A problémát az okozza, hogy a kérdés rosszul van feltéve. Az önzés és az önzetlenség nem egymással szembenálló fogalmak. Az önzetlenség az önzés kiterjesztése. Az önzetlenség nem azt jelenti, hogy nem gondolsz magadra. Azt jelenti, hogy gondolsz másokra is. Valójában nem is lenne szükség mind a két szóra. Az önzésnek fokozatai vannak. Az önzést úgy lehet elképzelni, mint egy esernyőt, ami védi az alatta állók érdekeit. Minél nagyobb az esernyő, annál inkább nevezhetjük ezt önzetlenségnek is. De! Akármekkora az esernyő, akik nem férnek be alá, azok számára ez továbbra is önzés marad. És a legtöbb esetben az a normális, hogy akárhányan férnek is be az esernyő alá, Te is közéjük tartozol.

Mire megy ezzel az átlagember? Hiszen a legtöbb bajt olyanok okozzák, akik így vagy úgy, de hatalmi pozícióban vannak. Hiába gondolkodik és cselekszik ő ésszerűen, ha továbbra is ki van szolgáltatva a hülyéknek! Mit számít ő egymagában? Ebben nyilván van igazság. Két dologról azonban ne feledkezzünk meg. A hülyék hatalmának éppen az jelenti a kulcsát, hogy az átlagember egyedül érzi magát. Ahogy rájön arra, hogy nincs is egyedül, ahogy elkezd átlagember társaival közösséget alkotni, máris kevésbé van kiszolgáltatva. És ezen a ponton visszautalnék a korábban emlegetett biztonságérzetre. Az anyagi biztonság természetesen nagyon sokat számít. De legalább ennyit számít a tudat, hogy nem vagy egyedül. Hogy tudod: vannak, akikre számíthatsz, és ők is tudják, hogy számíthatnak Rád. Ráadásul a közösség mindig erősebb, mint az egyén, az erősebb pedig mindig szabadabb. Szóval, minél többen járunk nagyobb esernyővel, annál közelebb kerülünk a magyar álomhoz.

A hazugság káros az egészségre

Még alig száradtak meg a pixelek az előző bejegyzésemen, amikor rábukkantam egy, szorosan a témához kapcsolódó cikkre. Egészen pontosan a Pörögj fel Blogon olvastam az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) által közzétett tanulmányról, ami többek között azt taglalja, hogy aki nem hazudik, az nemcsak boldogabb, de egészségesebb is. Ráadásul az őszinteség a testi fájdalmat is csökkenti. Utóbbi infó hallatán gondolom, nyugdíjas kényszervallatók is hevesen bólogatnának, de a világot alapjaiban megrázó konklúzió első fele is megér egy kis szarkazmust. Köztudott, hogy a brit tudósok szokták a leghülyébb felfedezéseket publikálni, de úgy érzem, ez most erősen szorongatja a pozíciójukat. Érdekes lenne tudni, vajon mennyi időt és energiát tapsoltak el annak az alapvetésnek a feltárásához, amit öreganyám boldogan megosztott volna velük teljesen díjmentesen is.

Félreértés ne essék, távol álljon tőlem, hogy úgy általában ekézzem a tudósvilágot. Többségüket nagyon nagyra tartom, elképesztő mértékben járulnak hozzá a technikai fejlődéshez, és meggyőződésem, hogy a közeli jövőben egyre nagyobb szükség lesz a munkájukra. Talán épp ezért annyira megrökönyödést keltő, amikor tudományos kutatás eredményeként képesek ilyesmit tálalni. Talán azt példázza, hogy - bár a zavartalan munkához nyilván szükséges a laboratóriumi környezet - mennyire vissza is tud ütni, ha elszakadunk a való világtól.

De ha már szóba hoztam, nézzük meg, miért stresszel a hazugság! A válasz nyilvánvaló: a hazugság alapja mindig a félelem. Legyen látszólag bármilyen okunk is a hazugságra, amögött valahol mindig ott lapul a félelem. Ha valaki nem fél, akkor nem hazudik. Ha nem hazudik, akkor nem is fél. Aki nem fél, az nem stresszel annyira, aki nem fél, az boldogabb. Bonyolult? Nem annyira, igaz?

HA SOSEM FÉLNÉNK, SOSEM HAZUDNÁNK

Van, amikor a félelem nyilvánvaló motivációként van jelen. A gyerek fél, hogy megbüntetik, a felnőtt fél, hogy kirúgják, apa fél, hogy anya a vadonás új műkörmeivel kiszedi a szemeit, anya fél, hogy apának túl messzire gurul a gyógyszere. Ilyenkor a hazugság szimpla önvédelem. Aztán ott a kegyes hazugság. Amikor azért hazudunk, hogy kíméljük, védjük a másikat. Nem mondjuk meg a mamának, hogy ezzel a húslevessel nagyon mellévert a cimbalomnak, nem mondjuk meg Tibikének, hogy amire a szájsebész készül, az sokkal messzebb van a kacagófesztiváltól, mint képzeli. Ezekben az esetekben már közel sem nyilvánvaló, de itt is a félelem az alapmotiváció. Csak most nem a saját bőrünket féltjük, hanem a mamát vagy Tibikét. Az indítékunk természetesen jóval nemesebb - de a hazugságot ugyanúgy a félelem szüli ilyenkor is.

Na és mi van a csalókkal, a szélhámosokkal? Akik hideg fejjel vernek át másokat, kizárólag a nyerészkedéstől hajtva? Ez már tényleg nem annyira magától értetődő. De a helyzet az, hogy őket pláne a félelem vezérli. Félnek attól, hogy ha dolgozniuk kellene, nem tudnának megélni. Félnek attól, hogy ha dolgozniuk kellene, az csak átlagéletre lenne elég, ők pedig többre vágynak. Félnek attól, hogy ha nem hazudnának, akkor szürke és unalmas lenne az életük. Szóval ők is félnek, hidd el, még ha ez nem is látszik rajtuk.

És mi a helyzet a pszichopatákkal, a szociopatákkal, meg az összes többi patával? Az ilyen emberekre általában az jellemző, hogy nem éreznek bűntudatot. De ettől még félnek. Mindenki, aki megpróbálja átverni, tönkretenni vagy elpusztítani a környezetét, valahol legbelül retteg. Ez igaz volt Hitlerre, igaz volt Sztálinra és igaz az összes hibbant gonosztevőre. Aki gyáva, az nem bízik az emberekben. Aki nem bízik az emberekben, az gyáva. Legalább annyira, hogy a bizalmat túl veszélyesnek tartsa. Ez persze nem azt üzeni, hogy mindig meg kéne mindenkiben bíznunk. De a paták közös nevezője, hogy gyakorlatilag senkiben sem bíznak, és nem azért, mert annyira bátrak.

FÉLEK IGAZAT MONDANI - MOST MÁR FÉLEK HAZUDNI IS?

Az APA által publikált tanulmány eredményében nem is az a legszomorúbb, hogy gyakorlatilag nukleáris laboratóriumban sikerült feltalálniuk a tökfőzeléket. Sokkal problémásabbnak találom a kérdésnek azt a fajta megközelítését, ami olyannyira és egyre inkább jellemzi modern civilizációnkat. Ne hazudj, mert árt az egészségednek! Ne hazudj, mert árt a személyes boldogságodnak! Ez egyfelől paradox helyzetet teremt (most akkor mitől féljek jobban: attól, hogy leszedik a hajamat, amiért igazat mondtam, vagy attól, hogy gyomorpistulásom lesz a hazugságtól?). Az igazi gond az, hogy ez is az egyénről szól, mint egyre több minden. Lassan már minden...

Az élet csoportos tevékenység, aminek része kell, hogy legyen a nagyobb érdekek szem előtt tartása is. A boltból nemcsak azért nem lopok, mert félek a lebukástól. Még csak nem is azért nem, mert nem akarok a pokol tüzén megrohadni. És nem is azért, mert félek, hogy elvisz a rézfaszú bagoly. Egyszerűen azért nem lopok, mert az nem lenne helyes, mert azzal ártanék másoknak. Azt sem teszem hozzá, hogy így tiszta lesz a lelkiismeretem, vagy ha én nem lopok másoktól, akkor várhatom el, hogy mások se lopjanak tőlem. Egyszerűen csak nem teszem, mert nem helyes. És az emberek többsége ugyanígy van ezzel.

Idealista vagyok, de nem teljesen hülye. Tudom, hogy az ember önző lény, és ezzel a világon semmi baj nincs. Az önzés elengedhetetlen az önfenntartáshoz, még az úgynevezett nemes cselekedeteink jó részét is az önzés motiválja. A problémát az egyensúly felborulása okozza. Amikor egyre inkább az önzés határoz meg, és egyre kevésbé vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy a mások érdeke is fontos. Nem lehetek csak és kizárólag egyén, még ha ez a modern világ megpróbálja elhitetni velünk, akkor sem. A boldogság jórészt éppen azon az egyensúlyon múlik, amikor valaki képes egyén is, meg egy (vagy több) nagyobb egész része is lenni. Csak egyénnek lenni talán menő - de szánalmas és nyomorúságos.

Te mit gondolsz?