Elégedetlen vagy? Na és...?

Múlt vasárnap este elcsíptem a tévében egy riportot Nick Vujicic-ről, egy szerb származású ausztrál fickóról, aki motivációs szónokként járja a világot. Esetében a "járja" csak szóvirág, mivel karok és lábak nélkül született. Amellett, hogy zseniális előadó, ez a fogyatékossága ijesztő hitelességet kölcsönöz neki. Miközben őt nézed és hallgatod, elég nehéz abban hinni, hogy a svájci frank árfolyama vagy a benzinár mennyire tönkreteszi az életünket. Mert itt ez a csodabogár, aki olyasmiket művel karok és lábak nélkül, ami egy fizikailag ép embernek is dicséretére válna. Az akaraterő diadala? Nem kicsit.

A riport kapcsán a műsor készítői megszavaztatták a nézőket arról, hogy ők elégedettek-e az életükkel. A végeredmény azt mutatta, hogy a szavazók 65%-a elégedetlen az életével. Ismerve a nagy magyar valóságot ez nem csoda, mondhatnánk. És persze igazunk lenne. De csak azért, mert imádom az ördög ügyvédje szerepét játszani, kicsit elgondolkodtam. Aztán nagyon gyorsan arra jutottam, hogy ennek bizony kétféle olvasata van: egy nyilvánvaló és egy kevésbé magától értetődő. Naná, hogy a kevésbé magától értetődőt tartom fontosabbnak, ez pedig megér néhány bekezdést.

Az eredmény nyilvánvaló értékelése az, hogy az elégedetlenség rossz, az elégedetlenség boldogtalanná tesz. Hiszen ha elégedetlen vagy, az megakadályoz abban, hogy élvezd, amit már elértél, így soha nem fog kiteljesedni az életed. Meg kell tanulnunk elégedetté válni, ez az alapvetés nagyon sok spirituális csapból folyik, általában vastag sugárban. És tényleg, nagyon sokan tekintik jelentős lelki fejlődésnek azt, hogy tudjanak elégedettek lenni, hogy elfogadják azt, ami van, hálásak legyenek azért, ami jutott, amit elértek. Egyetértek ezzel? Persze, hogy nem!

Az első bajom a két fogalom szembeállításával van. A múltkor az önzés/önzetlenség kapcsán már írtam arról, hogy sokkal egészségesebb, ha ezt a két fogalmat nem ellentétnek, hanem egy skála két végpontjának tekintjük, és arra próbálunk törekedni, hogy egyensúlyt találjunk a kettő között. Most is ez a véleményem. Az örök elégedetlenség nyilván nem egészséges. De a mindenbe beletörődés legalább annyira káros. És itt a lényeg.

Az embert az elégedetlensége hajtja előre. Teljesen normális, szükségszerű késztetés, hogy többre, jobbra vágyjunk. Aki ezt tagadni próbálja, az az egyik legalapvetőbb motivációnk szükségességét kérdőjelezi meg. Aki nem vágyik többre/jobbra, az gyakorlatilag feladta. Az intelligencia kérdése, hogy valaki milyen módon akar többet és jobbat. Mert ez lehet mennyiségi, de lehet minőségi kérdés is. Amikor jobb emberré, jobb társsá, jobb szülővé akarsz válni, az éppúgy az elégedetlenségből táplálkozik, mint amikor szebb házat, újabb kocsit vagy nagyobb rántott húst kívánsz. Szóval a leghatározottabban szeretném megvédeni az elégedetlenséget.

NEM AZ A KÉRDÉS, HOGY ELÉGEDETLEN VAGY-E. AZ A KÉRDÉS, HOGY AZ ELÉGEDETLENSÉG GYÖTÖR VAGY INKÁBB INSPIRÁL?

Az elégedetlenség a legjobb barátod, amíg képes vagy uralkodni rajta, amíg nem engeded, hogy átvegye az irányítást a lelked felett. Steve Jobs, az Apple társalapítójának szájából hangzott el egy 2005-ös stanfordi diplomaosztó ünnepségen az azóta számtalanszor idézett mondat: maradj bolond, maradj éhes! Nem ismertem személyesen a megboldogultat, így nem tudom megítélni, hogy képes volt-e megőrizni az uralmát az elégedetlensége felett. Talán nem. De akkor is nagyon jó érzékkel tapintott rá arra, hogy az elégedetlenség létszükségletünk. Annál, hogy elégedetlennek érzed magad, csak egy dolognak kéne jobban aggasztania: ha nem érzed magad annak. A víz lefelé folyik, az ember felfelé törekszik - mondták a buddhisták, és a maguk fura módján ezzel meg is fogalmazták az emberi lét lényegét. Muszáj, hogy előrébb, hogy feljebb jussunk. Ez a természet törvénye. Tiltakozhatsz ellene, mint ahogy a gravitáció ellen is. Pont annyira leszel vele sikeres.

De mi teszi a különbséget? Min múlik, hogy valakit inspirál vagy gyötör az elégedetlenség? A válasz sajnos kiábrándítóan egyszerű: a lelkierő. A belső erőd fogja meghatározni, hogy képes leszel-e megszelidíteni és munkára fogni az elégedetlenség tüzét vagy szépen lassan felemészt. Az elégedetlenség pont olyan, mint a félelem. Önmagában se nem rossz, se nem jó. A kérdés az, hogy képes vagy-e kontrollálni. Ha igen, a segítségedre lesz. Ha nem, tönkreteszi az életedet. Valójában az egyetlen rossz dolog a kontrollálásra, az irányításra való képtelenség. Amikor szenvedsz valamitől, attól szenvedsz, hogy nem vagy képes irányítani azt.

NA ÉS HONNAN VEGYEK LELKIERŐT?

Most kiábrándítok. Már maga a kérdés is megtévesztő. Nincs olyan, hogy "honnan". A lelkierő forrása TE vagy. Ez talán túl szimplán hangzik, de az élet egyik nagy titka, hogy sok esetben nincs titka. Ez is egy ilyen eset. Egyszerűen képes vagy arra, hogy sokkal-sokkal több lelkierőd legyen. A világon semmi ok nincs arra, hogy a nehézségek tönkretegyenek, leszámítva azt, ha hiszel benne, hogy tönkre tudnak tenni. És a szörnyű igazság az, hogy általában nem is a nehézségek gyötörnek igazán, hanem az, hogy legbelül tudod, érzed: nem igaz, hogy nem vagy képes szembenézni velük. És mindössze ennyi a lelkierő. Annyi, hogy odaállsz, visszanézel a nehézségekre és bármilyen hangosan is harsogják, hogy add meg magad, Te csak ennyit válaszolsz: nem itt, nem most, soha! (Aki megírja nekem, hogy ez a mondat melyik filmből való, annak ingyen elküldöm a következő klubos előadásunk hangfelvételét.) És lehet, hogy ez túlontúl idealistán hangzik, de attól még nagyon is igaz. Nincs titok. Csak Te vagy és a döntésed.