2012. szeptember 6., csütörtök

A magyar álom

Az Origón olvastam nemrég egy cikket egy, Amerikában a napokban megjelent könyv bemutatójáról. A könyvet két Pulitzer-díjas újságíró, Donald Barlett és James Steele jegyzi, témája pedig a klasszikus középosztály fenyegetettsége. Könyvüknek a mérsékelten hatásvadász, "Az amerikai álom elárulása" címet adták, amivel arra utalnak, hogy az említett probléma nem olyasmi, ami csak úgy történik, a középosztályt tudatosan és előre megfontolt szándékkal cserbenhagyták. Mindenkinek a maga baja fáj a legjobban alapon erről azonnal az jutott eszembe: vajon mi van a magyar álommal?

Mert biztosan van. Vagy legalábbis volt. 1989-ben tuti. Hogy pontosan miből állt akkor ez az álom, azt nem tudnám megfogalmazni, legfeljebb nagyon töredékesen. Mivel a szocializmusban pár dologtól el voltunk tiltva és sokkal több dologhoz nem juthattunk hozzá, valószínűleg az álom jelentős részét ezeknek az elérése, birtoklása tette ki. Mi is akarunk nyugati autót, mi is akarunk elképesztő árubőséggel lehengerlő bevásárlóközpontokat, mi is akarunk rengeteg tévé csatornát. Mi is jól akarunk élni. Szabadság, egyenlőség, mikrót mindenkinek! Tudtuk, hogy ha nálunk is lesz McDonald's meg Szerencsekerék, akkor boldogabbak leszünk. Lett. Sok minden más is. Aztán persze rájöttünk, hogy a hűtőláda és a tányéros tévé ugyan fontos alkotóelemei a Kánaánnak, de a megváltáshoz azért több kell.

Miről szólhatott a magyar álom valójában? Mert nyilván nem volt ennyire felületes, még ha könnyű is annak beállítani. Azt gondolom, a magyar álom a legtöbb ember számára két fogalomban volt összegezhető: a szabadság és a biztonság érzésében. Így, együtt. Mert a biztonság érzése megvolt korábban is, de igazi szabadság hiányában nehéz volt maradéktalanul kiélvezni. És abban is biztos vagyok, hogy a többség számára a szabadság biztonság nélkül nem igazán csábító. Kinek kell úgy a szabadság, hogy közben folyamatosan a létét fenyegetik? A nyugati minta pont azért volt csábító, mert azt láttuk, nekik mindkettőben részük van. Biztonságban voltak, mert elég jól éltek és sok mindent szabadon megtehettek, mert elég jól éltek.

Mi lehet most a magyar álommal? Könnyű lenne vitriolizálni, hogy rémálommá változott. Ahhoz sem kéne sok bíztatás, hogy elkezdjünk listát készíteni azokról, akik elárulták. Egyik reakció jogosságát sem áll szándékomban megkérdőjelezni. Csupán annyival szeretném kommentálni őket, hogy a megoldáshoz egyik sem visz közelebb. A cinizmus talán segít elviselni az elviselhetetlent, de ha a kisfiamra gondolok, az jut eszembe, hogy ennél már csak az ő jövője miatt is több kell, hogy teljen tőlem. Az pedig, hogy a vélt vagy valós felelősök számára képzeletben 400 méteres vegyesváltót szervezünk egy sósavval töltött úszómedencében, talán segít kiengedni a gőzt... És akkor mi van?

Amin az Origó említett cikke olvasása után leginkább elgondolkodtam, az a két rivális amerikai elnökjelölt fő stratégiájának megfogalmazása volt. Obama, a demokraták jelöltje egyértelműen az állam nagyobb szerepvállalásában, a beavatkozásban és az átgondoltabb szabályozásban látja a megoldást, míg ellenfele, a republikánus Mitt Romney alig megdöbbentő módon épp azt tűzte a zászlóra, hogy csökkenteni kell az állam befolyását és nagyobb teret engedni a gazdaság önszabályozó folyamatainak, illetve öngondoskodásra kell nevelni az embereket.

Kinél van az igazság? Nyilván mindkettőjüknél. Igaza van Obamának abban, hogy az államnak nagyobb felelősséget kell vállalnia és igaza van Romneynek is abban, hogy öngondoskodásra kell nevelni az embereket, illetve engedni kell, hogy a gazdaság szabályozza önmagát. Szavazni nyilván mindenki arra fog, akinek az álláspontja közelebb áll a saját élethelyzetéhez. Aki inkább szorul segítségre, támogatásra, annak Obamától lábad könnybe a szeme, akinek pedig több a veszítenivalója, az Romney-nak fog tapsolni. Én viszont nem a különbséget, hanem a közös nevezőt szeretném kiemelni, ami elsőre nem feltétlenül annyira nyilvánvaló.

Mielőtt még rátérnék a lényegre, szögezzünk le valamit! A "gazdaság önszabályozása" egy erősen megtévesztő kifejezés. Könnyű úgy érteni, mintha a gazdaságnak az időjáráshoz hasonlóan tőlünk függetlenül működő törvényei lennének, amelyeket kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Ez nem igaz. Az "önszabályozó" csak annyit jelent, hogy nem az állam szabályozza. De nem jelenti azt, hogy senki más sem.

MIND AZ ÁLLAM BEAVATKOZÁSÁT, MIND PEDIG A GAZDASÁG ÖNSZABÁLYOZÁSÁT EMBEREK VALÓSÍTJÁK MEG.

Ez egy fontos pont. Önmagában egyik megoldás sem jó vagy rossz. A kérdés, hogy az emberek, akik megvalósítják, milyenek. Ha az államot irányítók többségükben hülyék, akkor az állami beavatkozás többet árt, mint használ. De ha a gazdaságra hatással lévők hülyék, akkor a gazdaság "önszabályozása" fog minket a falnak vezetni. Tehát a kérdés, hogy inkább melyik jelenti a megoldást, alapvetően értelmetlen. Ahol a hülyeség uralkodik, ott teljesen mindegy.

Mit értek hülyeség alatt? Legegyszerűbben beszűkültséget. Térben és időben. Az a politikus, akinek a népszerűség fontosabb, mint a valós eredmények, nyilván hülye. Az a befektető, aki a személyes vagyona növeléséért képes csődbe kergetni egy egész országot, szintén hülye. A multi, ahol a profit szentesíti az eszközt, a korrupt hivatalnok, aki elárulja a szűkebb vagy tágabb környezetét, az "újságíró", akinek a bibliájában Isten helyett a "szenzáció" szó szerepel - ezek mind-mind példák a hülyeségre. Az ilyenek azt az ágat fűrészelik lelkesen, amin ők maguk is ülnek. Sajnos nem egyedül.

És hogyan kell nem hülyének lenni? Ha a hülyeség a beszűkültség, akkor az ésszerűség a széles látókör. Minél messzebbre vagy képes előretekinteni és minél több érintett fél érdekeit tudod szem előtt tartani, annál ésszerűbb vagy. Régi dilemma az önzés kontra önzetlenség kérdése. Önző legyek vagy önzetlen? Gyerekkoromban arra tanítottak, hogy legyek önzetlen, felnőttként viszont azt látom, hogy az önzőké lesz minden. A problémát az okozza, hogy a kérdés rosszul van feltéve. Az önzés és az önzetlenség nem egymással szembenálló fogalmak. Az önzetlenség az önzés kiterjesztése. Az önzetlenség nem azt jelenti, hogy nem gondolsz magadra. Azt jelenti, hogy gondolsz másokra is. Valójában nem is lenne szükség mind a két szóra. Az önzésnek fokozatai vannak. Az önzést úgy lehet elképzelni, mint egy esernyőt, ami védi az alatta állók érdekeit. Minél nagyobb az esernyő, annál inkább nevezhetjük ezt önzetlenségnek is. De! Akármekkora az esernyő, akik nem férnek be alá, azok számára ez továbbra is önzés marad. És a legtöbb esetben az a normális, hogy akárhányan férnek is be az esernyő alá, Te is közéjük tartozol.

Mire megy ezzel az átlagember? Hiszen a legtöbb bajt olyanok okozzák, akik így vagy úgy, de hatalmi pozícióban vannak. Hiába gondolkodik és cselekszik ő ésszerűen, ha továbbra is ki van szolgáltatva a hülyéknek! Mit számít ő egymagában? Ebben nyilván van igazság. Két dologról azonban ne feledkezzünk meg. A hülyék hatalmának éppen az jelenti a kulcsát, hogy az átlagember egyedül érzi magát. Ahogy rájön arra, hogy nincs is egyedül, ahogy elkezd átlagember társaival közösséget alkotni, máris kevésbé van kiszolgáltatva. És ezen a ponton visszautalnék a korábban emlegetett biztonságérzetre. Az anyagi biztonság természetesen nagyon sokat számít. De legalább ennyit számít a tudat, hogy nem vagy egyedül. Hogy tudod: vannak, akikre számíthatsz, és ők is tudják, hogy számíthatnak Rád. Ráadásul a közösség mindig erősebb, mint az egyén, az erősebb pedig mindig szabadabb. Szóval, minél többen járunk nagyobb esernyővel, annál közelebb kerülünk a magyar álomhoz.

4 megjegyzés:

Leona írta...

Nemrég pont ezt a témát feszegettem én is, mármint az önzőség és önzetlenség és ez az esernyők hasonlat, ez nagyon megragadott és az a gondolat is, hogy ezek nem szembenálló fogalmak, hanem az egyik kiterjesztése a másik. Ilyet se hallottam még sehol, nagyon izgalmas gondolat. Másoknak is elmondom majd és jól meg fogjuk beszélni:)

Szabó Gábor (teamtuning) írta...

Szia Leona!

Örülök, hogy sikerült megoldani a hozzászólást, ezennel a blogot hivatalosan is akadálymentesítettnek nyilvánítom! Köszönöm és örülök annak is, hogy tudtam valami újat adni! Az életben tényleg nagyon sokszor azért tévedünk el, mert fekete-fehérben gondolkodunk. Most önző vagyok vagy önzetlen? Bátor vagy gyáva? Egészséges vagy beteg? Vannak helyzetek, amikor tényleg az igen/nem hozzáállásra van szükség. De sokkal gyakrabban működik az, amikor úgy tekintünk az adott témára, mint egy spektumra, aminek végtelen számú lépcsőfoka van, és mi valamelyiken állunk éppen. Mindenki valamennyire önzetlen, valamennyire bátor és valamennyire egészséges. És ha nem azon gyötrődöm, hogyan lehetnék önzetlen, bátor vagy egészséges, hanem azon gondolkodom, hogyan lehetnék bátrabb, önzetlenebb, egészségesebb, azzal sokkal jobbat teszek magamnak. Meg másoknak is.

Leona írta...

Még azt kifelejtettem, hogy az emberi tényezőt említetted, hogy melyik működik, az állami beavatkozás vagy a gazdasági törvények. Erre kevesen és ritkán gondolnak, hogy bizonyos irányokat pár ember határoz meg. Itt az ember szót hangsúlyoznám. Örülök, hogy itt nálad is olvashattam ilyesmit. Azt pedig, hogy hozzá tudok szólni, neked köszönhetem, mert a látás nélküli használatnál néha trükközni kell, hogy melyik verziójú beszélő szoftverrel, mit és hogyan nyissunk meg, hogy ne faggyon le a gép. Szerencsére megoldódott a probléma itt ezen a blogon, tudtál segíteni, nekem meg megvolt a legújabb verzió:).

Szabó Gábor (teamtuning) írta...

Szia Leona!

Az érdem akkor is a Tiéd! És igen, az emberi tényezőt újra és újra hangsúlyozni kell. Mert sok dolgot hajlamosnak vagyunk természetesnek, sorsszerűnek tekinteni. Pedig a rossz dolgok többsége nem csak úgy megtörténik. VALAKIK okozzák azokat. Akár butaságból, akár kapzsiságból, akár gonoszságból, de emberek csinálják. Ezt fontos felismerni, mert a tömegek kihasználásának mindig alapfeltétele a tömegek tudatlansága. Aki látja az ok-okozati összefüggéseket, azt nehezebb kihasználni.